|
Témaindító hozzászólás
|
2017.02.19. 16:49 - |
|
[39-20] [19-1]
 Hirtelen el is felejtettem, hogy ő orvos. Az orvosok pedig általában nem hisznek a felsőbbrendűben, hiszen az emberi test minden zugát ismerik és fel tudják tárni, ott pedig semmi jele a lélekek. Tulajdonképpen az ember ilyen szempontból egy gép. De akkor meg mi választja el az állatoktól? Szimplán az evolúció vagy lenne valami más is? Érdekes kérdések ezek.
- Hiszem, hogy van valami, de nem tudom, hogy mi. És valószínűleg sosem tudom meg, ami meg nem baj. Egyébként csupán hiszem, de nem állítom. Az én lelkemnek kell valami, amivel nyugtatom magam, ön pedig inkább más beállítottságú és inkább a fizikális dolgokban hisz, ugye? - Bögrémet először jobb, majd bal oldalramra tettem, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. - De ez nem baj, hiszen ettől izgalmasak az emberek, hogy mind, mind mások vagyunk. |
Sok hozzá hasonló felfogású emberhez volt már szerencsém, így annyira nem lepett meg az amit mondott, elvégre mindneki abban hisz, amiben csak szeretne. Én nyilván semmi ilyesmiben, de hát ez van.
Ha vanak is felsőbb hatalmak, akkor engem nagyon nem szívlelhetnek, mert eddig nem sok jó ért, már mint ha a rosszakhoz mérem.
A kérdésén mindenesetre elgondolkodtam.
- Nos én valóban abban hiszek, amit én magam is megtapasztaltam. A természett feletti, meg a felsőbb hatalmak nem tartoznak ezek közé, így nem tudok úgy állni hozzá, hogy valóban létezik ilyesmi. Ennek ellenére tiszteletben tartom azokat, akik még is, de személy szerint én ilyesmire nem adok.- vontam meg a vállam sajnálkozóan. Számomra abszurd volt, hogy valaki, vagy valami beleszóljon az életünkbe, akár pozitív, akár negatív értelemben. A családom se volt vallásos és nem is hittek ilyesmiben, szóval aligha örökölhettem volna más nézetet. Na meg így felnőtt fejjel orvosként se láttam máshogy a dolgokat. Ennek ellenére nem hiszem, hogy bennem, vagy bárkiben is hiba lenne ez miatt. Mondhatni az emberekhez jár ez a fajta nézet.
- Melleg van valami konkrét dolog, amiben hisz, vagy csak úgy összeségében nézve gondolja, hogy biztosan van valami, ami felettünk rendelkezik?- érdeklődtem. |
- Ugyan, dehogy! - Megeresztettem én is egy mosolyt, bár annyira nem votl széles, mint Dianaé.
- Már belátom és elfogadom, hogy az élet nem mindenkivel egyenlő, de azt kapjuk, amit megérdemlünk. - Szerettem úgy elképzelni, hogy az élet most azért ad ennyi pénz és szerencsét, mert kiskoromban büntetett. Persze, én is nagyon nagy részben hozzájártultam, hogy ezek meglegyenek, de úgy érzem kaptam valami segítséget. Nevezhetjük Istennek, univerzumnak, életnek vagy akár sorsnak.
- Vagy talán ön nem hisz valamilyen felsőbb hatalomban? Elég racionálisnak nézem. - Kíváncsi voltam, hogy egy ilyen témához mit fog szólni. Azért ez nem az a dolog, amit első beszélgetés során felhoz az ember. Számomra ebben nincs semmi személyes, így nyugodtan felhoztam. |
- Ez igaz, de attól függetlenül nyilván nem tartana itt, ha nem lenne tehetséges.- mutattam rá a dologra.- Különben is a szerencse egy dolog, attól még hogy valakit felfedeznek, még nem jelenti azt, hogy onnantól csak hátra kell dőlnie és várni a hírnevet. Még a szerencsések is megdolgoznak a sikerért, ezt bizonyítja a beteg torka is. Nyilván nem a lazsálás miatt lett beteg.- mondtam felvonva egyik szemöldökömet, hogy nyomatékosítsam szavaimat.
Én az ő munkáját is elismertem, mert bár hogy is nézzük, kevés olyan dolog van az életben, amiért ne kellene az embernek küzdenie. Én senkit se becsültem alá,a mennyiben nem érdemelte meg.
Persze a naplopókat és a lustákat nem díjjaztam én se, de szerintem ez természetes.
-Hmm. igen, így tényleg nem egyszerő, és mondhatni ez a korai hírnév árnyoldala, de biztos vagyok benne, hogy kellő akarással mást is csinálhatna, ha szeretne, de amíg nem akar, addig felesleges ezen rágódni. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére is sokakat motivál.- mosolyodtam el.
- Egy percig se gondolja azt, hogy csak mert ilyen helyzetben van, akkor már nem ér annyit az, amit csinál, mint bárki másé, mert megharagszom.- vigyorodtam el a fenyegetésem után. |
Nem kéreztem rá, hogy mennyi idős, hiszen egy hölgytől ilyen nem szabad kérdezni, meg amúgy is... Tippelni tudtam, és a fiatalabb korosztályhoz soroltam, így igaza volt, várhat még, hogy feljebb törjön a ranglétrán.
- Ó, ugyan - legyintettem, amikor azt mondta, hogy őstehestég vagyok. - Tényleg csak szerencsém volt. Azt hiszem, számos tehetség van még szerte a világban, de nem fedezi fel őket senki. Hát igen - köszörültem meg a torkom, - az élethez szerencse is kell. - Kiittam a teám maradékját.
- Nem igazán tudom elképzelni magam másnak. Nincs igazából képzettségem, ami miatt feladhatnám ezt a munkát - valottam be. Ezért volt becsülendő Diana, aki megdolgozott, tanult a munkájért, nekem pedig csak egyszerűen volt és kész. |
Amegállapítására halkan felnevettem. Persze nem őt röhögtem ki, csak azon szórakoztam ahogy mondta.
- Igaza van, de nem mindenhol működnek így a dolgok. Az orvostudomány szép dolog, de itt is meg van a verseny az emberek között. Az idősek nem szeretik, ha a fiatalabbak lekőrözik őket. Mondjuk én nem bánom, hogy ez így van. Nem sietek sehova, megfelel a mostani helyzetem is.- válaszoltam őszintén.
Sose érdekelt különösebben, hogy nagy babérokra törjek. Nem az én világom, persze ha a céljaimhoz az kell, akkor nyilván belevágok, de mostanság leginkább sodródtam csak.
Nem volt túl nagy a nyomás, így kicsit kényelmesebb volt, egy ideig még biztos el leszek így. Előbb-utóbb meg úgyis előléptetnek.
Szerényen vállat vontam, mikor elismerő pillantásokat kaptam.
- Meg volt a motiváció hozzá.- mosolyodtam el. Ennél jobban nem terveztem a témába vágni, mivel nem szívesen meséltem a hátteremről. Nem mintha lett volna szégyelni valóm, csak voltak bizonyos szakaszai, amikre nem nagy örömmel emlékeztem vissza.
- Nahát.- mondtam meglepetten. Igazából most rajtam volt a sor, hogy elismerjem a munkáságát, mert hát ez nem kis teljesítmény.
- Szóval igazi őstehetség, nem semmi.- gondolkodtam el. Jól emlékeztem még arra, mikor művészeti iskolába jártam táncra. Az se mostanában volt, valószínűleg, már nem is menne úgy.
- Addig jó, amíg szereti. Minden elismerésem, mert akkor már jó ideje benne van ebben és még mindig lelkesen csinálja. Nem sok ilyen ember van.- néztem rá.
Sokakból az évek alatt eltűnik minden motiváltság. |
Összeráncoltam a homlokom.
- Azt hiszem, ezt nem kor alapján kellene eldönteni, hanem tapasztalat alapján - állapítottam meg, de nem firtattam a témát, hiszen nem értettem hozzá, ezért nem is az én dolgom volt.
- Ó, ez érdekes - néztem rá elismerően. Orvosnak lenni nem semmi, de azért kutatóorvosként dolgozni még eggyel nehezebb. Azt hiszem.
Kérdésén kicsit elgondolkodtam. Hogyan is közöljem, hogy egyike vagyok azon mázlistáknak, akiket egyből észrevettek?
- Szerencsére engem elég hamar felfedeztek, tinédzser koromban már felkerestek, hogy lemezt énekeljek fel. - Egyébként ezt elfogadtam, és ez volt az egyik legjobb döntés az életemben. - Azóta sorra járom az operaházakat és színházakat, bár mostanra kissé megállapodtam, de így is sokat utazom. De nem panaszkodom, én szeretem ezt az életet. Szeretek énekelni - vontam meg a vállam. |
Válaszára csak aprót mosolyogtam és biccentettem egy kicsit.
Voltak olyan dolgok, amikben valóban hasonlított a két munka, de az eltérés bőven több volt. Persze nem panaszkodhatok, elvégre én magam vállaltam ezt, annak tudatában, hogy sose lesz könnyű.
Hát ebben határozottn igazam lett, sose volt könnyű, ha nem is minden nap, de minden héten voltak nehézségek.
Szerencsére nem okozott gondot, hogy nagyrészt kizárjam a rossz dolgokat, de még a legjobbakkal is előfordul, hogy meginognak.
Engem pont az ilyenek tesznek erősebbé, legalábbis úgy hiszem.
-Nem, tényleg nem. Igazából hajszál híjján főorvos vagyok, csak még nem találnak azt hiszem elég idősnek a feladatra.- vontam meg a vállamat enyhén.
- De régebben elsősorban tudós voltam. Egy ideig dolgoztam abban a csapatban, ami a rák ellenszerét hivatott megtalálni.- magyaráztam szórakozottan lötyögtetve csészémben a teát.
Fura volt vissza gondolni azokra az időkre, mintha teljesen másik élet lett volna.
Akkoriban rosszabb voltam, nem csoda, hogy apa inkább elküldött, Most végre itt kezdem megtalálni a helyem.
- Amúgy dolgozott már operaházon kívül is valahol?- tettem fel a kérdést, mivel érdekelt, hogy volte valaha is más munkája. |
Kételkedtem abban, hogy én valaha meg tudnám szokni a betegek sorát, de ennek nem adtam hangot. Az viszont becsülendő, hogy ő képes ápolni az embereket.
A következő szavain elgondolkodtam. Sosem felejtem el az orvosok arcát, amikor közölték anyámmal, hogy betörött a fejem. Elnyomtam az ingert, hogy a fejem búbjához érjek, megkeresve a kis heget hajszálaim közt.
- Igaza van, mégis más a munkánk. - Bármennyire szomorú lehetett egy darab, a nézők elégedetten távoztak az operaházból. Neki viszont nehéz lehetett esetleg halálos betegséget bejelenteniük.
- Jól sejtem, hogy nem általános orvosnak van beosztva? - érdeklődtem egy ártatlan kérdéssel. Nem gondoltam volna, hogy nap, mint nap abban a váróban rendel, jobban illett volna hozzá valami más specializáció, aztán lehet, hogy tévedtem. |
- Érthető és ameddig sikerül is, addig nincs gond.- bólintottam egyetértően.
Nem igazán voltam jártas abban, hogy a híresebb embereknek milyen életük lehet, így nem feszegettem tovább, elvégre, amihez nem értek, abban minek okoskodjak? sok értelme nem lenne, na meg van elég hülye ember, akik megteszik ezt helyettem is, én pedig köszönöm szépen, inkább nem állok be a sorba.
Igazából beszélgető ppartnerem eléggé érdekes embernek ígérkezett, de volt egy olyan megérzésem vele kapcsolatban, hogy személyesebb témába nem szívesen vágna bele, amit részben meg tudtam érteni. Na meg, ha én elkezdek faggatózni az azzal jár, hogy ő is. Márpedig az én magánéletemről nem sok beszélnivaló akaadt és ami volt is, az se olyasmi, amit szívesen teregettem volna ki.
- Tényleg nem árt, ha van, de szerintem mindenki megtudná szokni, ha van benne kellő kitartás. Emlékszem az első gyakornoki napomon nem sok kellett, hogy össze essek.- fintorodtam el, ahogy vissza emlékeztem.
-Igen, ez tényleg így van, de attól tartok, hogy én többször okozok csalódást az embereknek, mint maga... Szörnyű, amikor rossz hírrel lehet csak szolgálni.- motyogtam teámba kortyolva ismételten. |
- Maradjunk annyiban, hogy én szeretem megtartani a privát zónámat magamnak. - Kis mosolyt erőltettem az arcomra. Szerencsére a bulvárvilág meg a celebek sokkal jobban felkapott téma, mint az opera világa, îgy valamelyest tudom óvni a magánéletem. Ami annyira nincs is, hiszen mostanában, vagyis eddigi életemben folyton a munkámnak éltem. Szereztem egy-két jóbarátot, akiket tisztelek és szeretek, volt alkalmam már nőkkel is, nem is eggyel, de mindig is úgy éreztem, hogy az én géneimet nem szabad továbbörökíteni, viszot énekelni, azt imádok.
- Igen, el tudom képzelni, mekkora lélekjelenlét kell az orvosláshoz. Nekem nem lenne túl sok erőm nap, mint nap a betegekkel foglalkozni, de ez az én dolgom. Végülis mindkettőnk dolga az, hogy felvidítsa az embereket, bár más-más módon. - Tovább ittam a teából, de ennyi beszéd után inkább csendben maradtam. |
- Legalább egyetértünk, már azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen, de akkor ez most megnyugtatott.- mosolyodtam el.
Igazából annyira nem izgatott, elvégre az én dolgom, hogy hol szeretek lenni és hogy hol érzem csak jól magam. Sose foglakoztatott különösebben a többiember véleménye, éppen ezért leginkább a saját fejem után mentem.
Szerencsére nem vette zokon a faggatózásomat, ami megnyugtatott, mivel nem akartam túl tolakodónak tűnni.
Közben kortyoltam egyet a forró teából, kissé még égetett, de már gond nélkül meg tudtam inni.
Együttérző tekintetet varázsoltam az arcomra, mikor mondta, hogy min dolgoznak éppen, vagyis dolgoznának.
-Sajnálom, de pár nap és biztos helyrejön.- mormoltam teámat szorongatva. A csésze kellemesen melegítette akezem, szóval nem szándékoztam egyhamar letenni.
- Igazából nem vagyok teljesen elveszve a világában, de annyit nyugodtan mondhatok, hogy nemismerem ki magam benne tökéletesen. Én is szeretek utazni, szóval megértem, bár nincs sok lehetőségem, mivel a munkámnak hála, nem nagyon mehetek arra amerre szeretnék. Mondjuk nem igazán bánom.- kommentáltam, miközben elgondolkodtam azon, hogy hogy nincs senkije. Elvégre a favágó szakállat leszámítva megnyerő volt a külseje és a stílusa is. Viszont erre se kérdeztem rá, mivel ugyan csak nem az én dolgom volt.
- Ebben mondjuk van igazság, de a nagy figyelem egy időután megtör mindenkit, nem? elvégre nem sok magánélete van annak, aki köztudatban szerepel.- érveltem, szerintem helytállóan.
- Hmm.. nem tudom mit mondhatnék, mindenki azt mondja, hogy szép foglalkozás, ami igaz is de nem mindig szívderítő, kell hozzá bizonyos idegrendszer. Az ember ebben a szakmában sok dologgal találkozik és a legtöbb nem éppen kellemes. Igazából én régebben nem akartam orvos lenni. A családban mindenki az volt, vagy pedig tudós, de aztán.... ide tévedtem...- válaszoltam szórakozottan fixírozva a teámat. |
- Én sem szeretem annyira a beülős helyeket - vontam meg a vállam. - Néha egy-egy éttermi látogatás belefér, de alapjában véve én is sokkal jobban szeretem az otthoni környezetet. - Nagyon gyorsan megkaptuk a kért teákat, de hát egy teát megfőzni nem telik olyan sok időbe, mint egy marharagut elkészíteni. Dianához hasonlóan én is megízesítettem a teám, de közben rá figyeltem.
- Ó, nyugodtan beszélhetünk róla - kevergettem a bögrém tartalmát. Nem igazán zavart, ha a munkámról kell beszélnem, hiszen nem olyan gyakori a téma. A barátaimmal néha beszélünk róla, de nem gyakori, idegenekkel meg egyáltalán nem elegyedek beszélgetésbe csak úgy random.
- Most A sevillai borbélyt próbáljuk, azaz próbálnánk - mutattam a torkomra. Szerintem érthető volt a célzás. Válaszolgattam a kérdésekre, de csak halkabban a szokásosnál, hogy kíméljem a hangom. - Nem tudom, mennyire van otthon az opera világában, most a szomszédos város operaházának vagyok a tagja, de hamarosan debütál egy országjáró darab is, amely kapcsán elég sokat kell majd utaznunk. Tudja, szeretek utazni. Nincs senkim, akit magam mögött kell hagynom, szóvalnem is megyek nehéz szívvel. - Megvontam a vállam és kortyoltam egyet a teából. Ízlett. - Hozzá lehet szokni. Szerintem csak az az igazán elhivatott, aki ezt is bírja, hiszen ez is része a szakmának - vallottam be. Ha még volt kérdése, akkor arra szívesen feleltem, egyébként eltereltem a szót.
- Na, de elég is rólam... Meséljen maga is valamit a munkájáról. Az orvosi hivatásban is akadhatnak nehézségek - kezdtem el, hogy ebbe kapaszkodhatva elindulhasson az új téma. |
- Igen, ezek eléggé gyakoriak, szóval nincs gondom azzal, hogy honnan szerezzek, ha például magamnak veszem otthonra.- magyaráztam kíváncsian fürkészve a többi választékot is.
Eléggé sok teájuk volt szerencsére, de most nem akartam beújítani, tehát maradtam a már megszokottaknál.
- Igen, maradok a Jázmin teánál.-bólintottam magamelé letéve az itallapot.
Amint megjelent a pincérlány leadtuk a rendeléseket. Nem vettem a fáradságot, hogy tüzetesebben megnézzem. Sajnos a munkahelyemen kívüli emberek nem nagyon izgattak, szóval könnyedén átsiklottam a részletek felett.
- Tényleg az.- néztem körbe én is.- Jó lehet idejárni, de nem szeretek belüni sehova se. Sokkal békésebb az otthoni környezet. Mellesleg, ha szeretne, akkor beszélhetne a munkájáról. Már mint mostanság hogy megy, milyen koncerteket adott és hol.- soroltam.
Gondoltam jobb lesz fenntartani a beszélgetést.
- Persze nem muszáj erről beszélnünk. Gondolom unja már az ilyen kérdéseket.- gondolkodtam el.- Szóval inkább azt kérdezem, hogy hogy bírja? Mármint nem túl megterhelő? Azért nem lehet könnyű magának.- magyaráztam kíváncsi tekintettel méregetve.
Közben megkaptuk a kért teákat is, szóval megízesítettem magmanak, a sajátomat és nekiálltam kevergetni. |
| Karsten Baier:
A kérdésemre adott válasza közben felpillantottam az itallap mögül, hogy rá nézhessek. - Ha jól látom, mindkettő van. - Ujjaimat végigfutattam a szakállamon, ez ösztönös cselekedet volt, észre sem vettem, általában akkor csinálom, ha gondolkodom. Lévén, hogy én nem szoktam olyan sűrűn teázókba járni, nem is voltam tisztában a kérhető italokkal. Végül választottam, erdei gyümölcsöset szerettem volna inni. - Sikerült választania? - kérdeztem, miközben összecsuktam az itallapot és letettem. Ha igent mondott és ő is letette a menüt, akkor megjelent a fiatal pincérlány. Szőke, hosszú haja volt és kék szemei, körülbelül húsz éves lehetett, vagy annyi sem. Leadtuk a rendelésünket, ő pedig elsietett, hogy minél előbb megkapjuk a teánkat. - Hangulatos hely - jegyeztem meg körbefuttatva a szemem beltéren. Nem voltam az a fecsegős típus, de jobbnak láttam megszólalni, mielőtt kialakul a kínos csend. |
Felvont szemöldökkel mosolyogva néztem a válaszára rá. Szórakoztatott a viselkedése, de csak mosolyogva megcsóváltam a fejemet.
- Jó fiú, ha ezt tudom, akkor adok egy cukorkát, vagy valami. Így pedig, csak teával szolgálhatok majd.- fojtottam el a vigyoromat.
Szerencsére most már sokkal felszabadultabb volt, mint a rendelőben. Kíváncsi voltam, hogy vajon miért viselkedett így, de nem rám tartozott, megkérdezni pedig úgyse fogom, elvégre nem az én dolgom.
Senki se szereti, ha faggatják, szóval jó ez így.
- Ahogy tetszik?- érdeklődtem szórakozottan.- Karsten...- próbálkoztam meg, de eléggé franciásra sikeredet, így vágtam egy fintort és megvontam a vállam. Erről ennyit.
- Igen.- mosolyogtam.- Egyszer, vagy kétszer vittek el oda még gyerekkoromban. Nem igazán emlékszem már rá az az igazság. Később pedig már... más dolgom volt.- sóhajtottam fel. Az utolsó gondolataim felnőtt kromban az operaház körül jártak. Volt akkoribn nagyobb nyűgöm, de most hogy szóbakerült, bántam már, hogy nem mentem el később.
Amint az autóhoz értünk, lecövekeltem és összeráncolt szemöldökkel méregettem a nagydarab járművet. Annyi szent, hogy ennek nem jelent gondot az útjábakerülő barnamedve.
- Szép nagydarab, nem lehet egyszerű parkolóhelyet találni vele.- tűnődtem el hangosan, de mivel nem akartam sokáig leragadni, az anyósüléshez siettem.
- Köszönöm.- mosolyogtam, mikor kinyitotta az ajtót.
Beszállva az autóba ficánkolva helyezkedtem el. Elveszettnek éreztem magam, ebben a kocsiban. Az én apró fordom semmi volt ehhez képest.
Szerencsére gyorsan odaértünk, és még parkolóhely is akadt.
Belépve ablak melletti helyet céloztuk meg, majd helyetfoglalva nekiestünk az itallapnak.
- Jázmin és menta, esetleg zöld tea.- gondolkodtam el. |
- Igenis Doktornő - vágtam rá egyből, amint mondta, hogy ne tegyem ki a hidegnek a hangszálaimat. Persze hallhatta, hogy csak próbálok viccelődni vele, hiszen hangom most máshogy csengett, mint ahogy általában szoktam beszélni, illetve a nevetőráncok kiélesedtek a szemem körül.
- Nyugodjon meg, nem maga az egyetlen, aki bajban van a nevem kiejtésével. Nyugodtan ejtse, ahogy tetszik - mosolyogtam. Hihetetlen, hogy amint kiléptünk a rendelőből képes voltam sokkal emberibben tekinteni rá és már nem tartottam úgy minden mozdulatától, mintha ki akarna használni.
- Német vagyok - biccentettem.
-Ó, francia? - kérdeztem vissza, de választ nem vártam. - A párizsi operaház gyönyörű. Járt már ott? - Külfölfiként sem felejtettem el, hogy Franciaország nem csak Párizsból áll. A kirándulók gyakran elfelejtik, hogy a francia területnek a fővároson kívül is vannak csodás helyei, Avignon, Reims vagy Dordogne. Szerettem a francia kultúrát, tudtam is franciául, igaz, csak nagyon-nagyon alapszinten. Aki annyit utazik, mint én, arra ragadnak a nyelvek. Ráadásul a kutyámat is egy francia költőről neveztem el. Ezeket a gondolataimat nem osztottam meg, de eltároltam, hogy később még jó témák lehetnek.
Elsétáltunk a kocsimhoz, ami egy X6-os volt, abból is matt fekete színű. Nem ez volt az egyetlen kocsim, de ma ehhez volt kedvem. Az anyósüléshez sétáltam, hogy kinyissam Dianának az ajtót, majd miután ő bent volt én is beszálltam. Bekötöttem magam, s csak az után indultam el, miután megbizonyosodtam, hogy ő is rendben van.
A kinézett teázó közelében találtam egy jó parkolóhelyet, ahová a nagy mostrum ellenére is sikerült beparkolnom.
A teázóban leültünk egy ablak melletti kis asztalhoz, kezembe vettem az egyik itallapot. - Van kedvence? - kérdeztem. |
Megkönnyebbültem attól, hogy mind a ketten ugyan arra godnltunk, elvégre sokkal könnyebb az ember dolga, ha kompromisszumot tud kötni. Rajta is látszott, hogy nem olyan fajta, aki bárhová is beülne, amit meg tudok érteni. Az otthoni kényelemhez aligha fogható bármi.
- Nagyszerű, akkor menjünk oda.-bólintottam.
Nem voltam nagy autópárti, de nyilván nem kérhetem tőle, hogy hagyja itt a kocsiját. Én se szerettem, ha esetleg ott kellett hagynom valahol.
- Rendben, ilyen hidegben amúgy is jobb, ha nem teszi ki a torkát feleslegesen a megpróbáltatásoknak.- érveltem, mivel ez se volt épenséggel utolsó indok arra, hogy autóba üljek.
A bamutatkozást letudva elmosolyodtam.
-Nevessen ki, de most már végre tudom, hogy hogyan kllejteni a nevét. Mondjuk azt nem garantálom, hogy sikerülni is fog. Tudja franca vagyok, nekem a német, olyan, mint a kínai. Mert ugye maga német?- gondolkodtam el, bár biztos voltam, hogy igennel flel, de jobb, ha udvarias maradok.
- Persze, nekem megfelel, ha magának is.- feleltem. Nem volt szokatlan, hogy az első nevemet használják, leginkább azt szokták azok, akik még nem ismernek annyira. Egyedül a rámenősebbek kezdik a Romyval. Legalább így könnyebben beazonosítom az embereket. |
|
[39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Hirtelen el is felejtettem, hogy ő orvos. Az orvosok pedig általában nem hisznek a felsőbbrendűben, hiszen az emberi test minden zugát ismerik és fel tudják tárni, ott pedig semmi jele a lélekek. Tulajdonképpen az ember ilyen szempontból egy gép. De akkor meg mi választja el az állatoktól? Szimplán az evolúció vagy lenne valami más is? Érdekes kérdések ezek. 
