|
Témaindító hozzászólás
|
2017.02.19. 17:13 - |
Betegnek érzed magad? Akkor nincs is jobb hely az egészségügyi központnál, ahol az orvos megvizsgál, a patikában pedig kiválthatod a felírt gyógyszereket. Az általános orvos mellett, különböző szakrendelések is vannak, illetve amolyan kórházként is funkcionál, habár a súlyosabb eseteket általában a közeli nagyobb kórházba szállítják át. |
[36-17] [16-1]
 - Tökéletesen hangzik. Ha eldugott, akkor lehet annyi ember se jár arra – mosolyodtam el. Szerettem az édességeket, szóval nagyon jó választásnak tűnt egy cukrászda. Volt egy népszerű a belvárosban, azt tudom, egyszer ettem is ott, de nem volt jó élményem. Nagyon sokan voltak és még a rendelésemet is felcserélték, szóval azóta azt a helyet kerülöm.
- Akkor csak Ön után – karommal udvarias mozdulatot tettem, hogy Lolita vezessen innentől.
/folyt. köv. Főtér/ |
 Örültem, hogy Kaiden nem csak udvariasságból szeretett volna beülni valahová, hanem mert tényleg van kedve.
Lassítottunk, majd megálltunk, én pedig elgondolkodtam, hogy hová szeretek beülni.
- Öhm, igazából annyira nem szeretem a beülős helyeket. - Nem is volt annyira kivel mennem, mert a barátnőim inkább a barátjukkal mennek, egyedül meg amúgy sem csatangolok előszeretettel, így nem voltam otthon a jó helyekben. Persze kívülről sokat ismerek, de az édeskevés ahhoz, hogy tudjam-e, hogy jó.
Erősen kutattam az emlékeimben, hogy mondhassak valami jó helyet.
- A Főtértől nem messze van egy nagyon jó cukrászda, igaz, elég eldugott helyen van, de egyszer ettem ott egy szelet sütit és az finom volt - vetettem fel. Sajnos nem tudtam, hogy milyen igényei vannak, de hirtelen ezt tudtam felhozni. |
- Remek – mosolyogtam felé -, és van valami kedvenc helye? – kérdeztem. Igazából nem sokat jártam úgy a városban, mindig hozzám jöttek át barátok, ismerősök vagy a Mennyben akadt elintéznivaló.
- Nem, én ráérek – pillantottam hosszan. Időm, mint a tenger. Ilyen szempontból jó volt ez a halhatatlanság. Nem kellett sehova se sietni, élvezhettem a szabadságot, kikapcsolódást. Persze a beilleszkedés szempontjából munkát vállaltam, de nem igényelt túlzott felkészülést.
Addig lassítottam a tempónkunk, hogy a végére megálltunk, s kérdőn pillantottam rá. várva, hogy hova menjünk. |
Bár Kaiden egy kicsit feledtette velem, hogy sürőgsen táplálékra van szükségem, de azért éreztem, és ezért is örültem, hogy felhozta, hogy beülhetnénk valahová.
Kicsit furán néztem rá, amiért elindult és meg sem várta a válaszomat, de gyorsan nyomába szegődtem.
- Nem sietek haza - válaszoltam félszegen. - Tényleg beülhetnénk valahová - mosolyogtam magam elé. Még a gondolat is felvillanyozott.
- Feltéve, ha ön nem siet valahová - tettem hozzá tétován, mert tényleg nem szerettem volna feltartani. Lehet, hogy csak udvariasságból ajánlotta fel, skkor viszint illene nemet mondanom rá. |
- A fenébe – húztam el számat. Sebaj, feljegyeztem és megnézem majd abban a kisboltban, ahol szereztem őket. – Igen, és köszönöm a közös munkát! – tartottam neki az ajtót, majd ahogy kilépett, mentem utána.
- Gyalog – értem mellé. Igaz, hogy volt autóm és motorom is, de szükségtelennek találtam napközben használni őket. A motorozni amúgy is jobban szerettem, viszont nem akartam azzal is nagyobb feltűnést kelteni, pláne ha a munkahelyemről volt szó. – Hazakísérhetem? Beülhetnénk akár valahova. Vagy siet haza? – indultam el a park felé, amerre Lolita lakott. Megkérdeztem és nem vártam meg válaszát, viszont nem szerettem az egészségügyi központ előtt dekkolni, mert tudom milyen pletykásak egyesek. |
| Lolita: Elmosolyodtam, amikor megkérdezte, hogy melyik matricát néztem. Egy pillanatig el is feledkeztem a rosszullétemről. Megráztam a fejem. - Amit néztem, már elvitték. A szürke nyuszis volt - vontam meg a vállam. - Ez azt jelenti, hogy ügyesen dolgoztam? - kérdeztem.
Ahogy kifelé haladtunk, elköszöntünk mindenkitől, és nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni két kolléganőm összepillantását. De nem gondoltam bele jobban. Örültem, hogy végre kiértünk, mert a hideg levegő jól esett. - Autóval van, vagy gyalog? - kérdeztem. Innen elég messze laktunk, én nagyon, de ő is, ahogy számolgattam, hogy hol lakik. Nem lepődtem meg volna, ha a kocsiút helyett a gyaloglást választja. Én is simán hazasétálok, neki pedig meg sem kottyanhat. Ebben a városban azért nincsenek akkora távolságok. |
Nem volt meggyőző, de mindenáron el akarta tussolni a rosszullétét. Makacs, igazán makacs. Bepakoltam táskámba, kisebb rendet raktam asztalomon, végül a matricákat felé emeltem, mielőtt távoztunk volna.
- Melyikkel szemezett leginkább? – vigyorodtam el. Nem tört rám a fáradtság, mint vártam. Lehet a tea is segített valamelyest. Zakómat is kézbe vettem, ajtót nyitottam Lolitának, s elindultunk a folyosón. Intettünk a takarítónőknek meg néhány kollegának és kolleginának kifele menet. Alig vártam, hogy a friss levegőre érjünk, hátha neki is jót tesz. |
| Lolita London: - Persze, jól vagyok - ismételtem meg határozatlanul, - azaz, jól leszek, egy pillanat. - Aztán már csak azt vettem észre, hogy iszom a vízből, ami a kezemben van. Teljesen kimaradt, hogy Kaiden a kezembe nyomta, ahogy az is, hogy odahúzta mellém a székét. Már csak a csillogó szemeit láttam, hogy engem vizslatnak. Ittam még egy kortyot, ami magamhoz térített valamennyire, majd sietősen leraktam a poharam, mert féltem, hogy elejtem. Kaiden vállára raktam az egyik kezem, gyengéden, vagyis gyengén. - Köszönöm, hogy így törődik velem - mosolyodtam el halványan. Aztán még mindig a vállát érintve, kissé bizonytalanul felálltam és felvettem a táskám. Kérdőn néztem rá, hogy jön-e vagy marad, s közben erősen kapaszkodtam a táskám pántjába, mintha ez segítene bármit is. |
Örömmel nyugtáztam, hogy mindenki sorra került és nem is húzódott el annyira a munka. Örültem, hogy Lolita nem nyavalygott, hogy mikor lesz vége vagy a többieket miért nem küldjük el, de még csak rossz pillantásai se voltak. Volt már olyan asszisztens mellettem, aki állandóan fintorgott.
- Nagyon sápadtnak tűnik – fejeztem be az íróasztalomon való lomoszolást és leguggoltam elé. – Biztos minden rendben? Kér még egy pohár teát? Vizet? Valamit enni? Mennyit evett?
Tudom, hogy én se a bő ebédelésemről vagyok híres, viszont nem emlékszem, hogy Ő evett volna valami normális ételt. Felálltam, majd újra elé hajoltam és egy pohár vizet nyomtam a kezébe. Kinyitottam kicsit az ablakot is, hogy szellőzzön, végül székemet Lolita elé húztam és figyeltem. |
| Lolita: - Persze - mosolyogtam át a monitor felett, majd folytattam a gépelést. Az utolsó két beteg tűnt a leglasabbnak nekem, de csak azért mert ők már jóval munkaidőn kívül estek. De aztán bezárult az ajtó, mi pedig ketten maradtunk. Hirtelen jött rám a gyengeség, de próbáltam leplezni, szóval elkehdtem leállítani a számítógépet. Felállni viszont meg sem próbáltam, sejtettem, hogy rossz vége lenne. Csak arra tudtam gondolni, hogy Kaiden nem láthatja rajtam, hogy mennyire elfáradtam, mert csak butának gondolna, hogy nem ettem. Ha elkezdte összeszedni a matricákat, akkor én is elrendeztem magam körül az iratokat. |
Aláírtam a recepteket és átnyújtottam az anyukának. Miután zárult az ajtó alig láthatóan megcsóváltam fejemet. Nem szabad ítélkezni, azonban úgy gondoltam, hogy ez nem igazán a megfelelő példa a kislánynak. Megnéztem bal kezem, hogy nem maszatoltam-e össze írás közben. Szerencsére nem volt jellemző, pedig bal kézzel írtam. Minden mást jobb kézzel csináltam, de a ballal írtam.
Rettentő gyorsan telt az idő, köszönhetően Lolitának is, hiszen nagyon jól kiegészítettük egymást munka közben. Figyelmes volt, gyors és tájékozott. Szakértelme is kifogásolhatatlan volt. Példaértékű.
- Jól van Lolita? – kérdeztem, miután újra recepteket diktáltam le neki. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Még voltak egy kevesen, a munkaidő viszont fogyott. Megpróbáltam mihamarabb lerendezni mindenkit, ez természetesen nem jelentette azt, hogy nem vizsgálom meg tisztességesen a betegeimet. |
| Lolita London: Fürgén gépeltem, amiket Kaiden mondott. Olyan jó volt nézni, hogy milyen rendesen bánik a kislánnyal, igazán lelkiisneretes orvos volt. A nőtől azonban még mindig zavarban voltam, így rá nem néztem. Kaiden még több matricát vett elő, én pedig elismerően pillantottam rá. Ne a nyuszit, ne a nyuszit - mondogattam magamban, szerencsére a kislány nem azt vette el. Örültem, amikor távoztak.
A nap végére már teljesen összehangba jöttünk Kaidennel, ami tetszett. Aztán a munkaidőnk végén még öten várakoztak. Gyanítottam, hogy a doktor úr nem fog elkükdeni senkit. Én már eléggé éhes voltam, hiszen az ebédre evett müzliszelet nem volt túl sok, de akkor még nem voltam annyira éhes. Most sem éhséget éreztem,hanem csak furán éreztem magam. Beengedtem az új beteget, aki egy átlagos kisfiú volt, átlagos apukával. |
Nem volt időm válaszolni, de még pislogni sem. Aranyos lányka jött elől, mögötte követte valószínűleg anyukája. Kicsit meghökkentem ruházatát illetően. Arra már immunis voltam, hogy jetimagasságú hölgyek járnak-kelnek itt, még a szilikon mellek se leptek meg túlzottan, bár nem erre a kisvárosra volt ez jellemző.
Megembereltem magam, s kérdezősködni kezdtem, majd megvizsgáltam a kislányt. Láttam rajta, hogy nem igazán örül, hogy itt kell lennie – nem csoda -, de megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj és ez csak egy egyszerű rutinvizsgálat. Torka nem volt szép és éreztem, hogy hőemelkedése is van. Lediktáltam Lolitának, hogy milyen gyógyszerekre lesz szükség, majd előhalásztam fiókom aljából is a régi matricákat. Máris jobb kedve lett a lánykának, s mivel elég bátor volt viselkedése, kettőt is választhatott.
Amíg a lány az anyjával diskurált, visszafordultam Lolitához, hogy aláírhassam a recepteket. |
| Lolly: Mivel ugrásra kész voltam, azonnal felálltam, hogy nyissam az ajtót. Már a kilincsen volt a kezem, amikor visszafordultam: - Jól esik, hogy aggódik értem - vallottam be a kelleténél kicsit több érzelemmel a hangomban. De nem hagytam egyikünknek sem időt a reagálásra, már hívtam is az első beteget. Egy szőke kislány jött be, hat éves lehetett, bár nem voltam túl jó tippelő. Mögötte betoppant az édesanyja is, egy 185 centi magas, szőke nő. Na de akkora mellei voltak. Én ezt nem szoktam figyelni, de azok a lufik kiszúrták a szememet. Nem tudtam máshová nézni, csak az átlátszó fekér pólón át világító fekete melltartóra. Gyorsan a képernyő felé fordultam, s úgy köszöntem. |
Nem csináltam még magamból ennyire hülyét, ebben biztos voltam. Mindkét tenyeremet a bögrém oldalára tapasztottam, miután abba hagytam az összevisszapakolást.
- Ennek örülök – néztem fel rá. Nem tűnt nyúzottnak, viszont szemei valamelyest elárulták, hogy nem pihente ki magát maximálisan. – Azt megköszönném – már nem ültettem vissza a helyére, láttam, hogy tettre kész, meg addig legalább előkészítettem néhány anyagot meg egy fogó tollat is magamhoz vettem.
- Tényleg? – döntöttem oldalra kissé fejemet – Az nem túl jó hír, bár szerintem ezzel maga is tisztában van. Csak nehogy baja legyen, Lolita – aggódóvá váltam, nem tudom miért. A legjobb ha minél hamarabb „elkapja”, és nem lesz problémája belőle. Észrevettem, hogy egy pillanatra a matricákat is szemügyre veszi. Vajon melyik tetszene neki a legjobban? Említette, hogy nem tud választani a kis kedvencek közül, csak nem nézne rám furán, ha egy matricával megajándékoznám. Amúgy is volt jó pár a fiókomban is. |
Sherlock Holmes, legalább is a BBC féle büszke lehet a következtetésemre, miszerint Kaiden nem nős. Ez úgy igazolódott be, hogy magyarázkodni kezdett. Kicsit hátradőltem, és valamiért meg is nyugodtam.
- Ó, értem - biccentettem, jelezve, hogy hiszek neki.
Elvettem a teát és belekortyoltam, jól esett. Sokkal finomabbnak éreztem, mint amit én csináltam tegnap.
Visszatért a mosolyom, amikor mesélte, hogy jól aludt.
- Öhm, köszönöm, igen - válaszoltam én is, kissé elferdítve az igazságot. Mivel annyira nem szerettem hazudni, gyorsan hozzáfűztem: - Kicsit nehezen aludtam el, de végül sikerült. - Persze, hogy nehezen aludtam el, hiszen folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen lovaggal találkoztam aznap.
Láttam, ahogyan felnéz az órára, követtem a tekintetét.
- Nyissam én az ajtót? - kérdeztem és már felállásra kész voltam. Ha már én segítek neki, akkor ne csak a gépelésben legyen hasznom, igazán ki tudom nyitni az ajtókat is. Vetettem egy utolsó pillantást a matricákra, amik között kiszúrtam egy aranyos nyuszisat.
- Jaj, egyébként még nem voltam bárányhimlős - közöltem és egy mosoly bújkált az arcomon. Ez egyébként nem volt annyira vicces, hiszen a felnőtt korban elég súlyos és veszélyes lehet ez a betegség, de na, szerintem ha egy gyászjelentést kellett volna felolvasnom Kaiden előtt, azt is végigmosolyogtam volna. |
Esküszöm, szebb nem is lehetne a napom. Itt van Lolita, együtt fogunk dolgozni és most egy csilingelő nevetéssel is megjutalmaz. Ilyenkor elhiszem Audreynak, hogy létezik a karma. Bárcsak minden reggel így indulna.
Aztán hirtelen zavart lett a légkör. Bántott, hogy mivel válthattam ki, úgyhogy lepörgettem az előbbi párbeszédünket… Ójaj. – Egyedül élek, csak a húgom, tudja, sokszor lóg a nyakamon – hadováltam – még fiatal nagyon, terelgetni kell, meg hát én is jobban érzem magam, ha tudom minden rendben van vele. Egyébként külön élünk. A szomszédom – öntöttem gyorsan teát mindkettőnknek és magamban szitkozódtam. Normális mondatot nem bírok összerakni, kész dilinyósnak tűnhetek. Magyarázkodom, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Egyébként jól, köszönöm – köszörültem meg a torkomat és megigazítottam ingem nyakát. – Nem volt semmi gond. Csendes volt a környék. És Ön? Sikerült elaludnia?
A matricákat rendezgettem ide-oda, aztán a kartonokhoz nyúltam. Tekintetem a faliórára siklott. Lassan kezdhetjük a rendelést – gondoltam magamban. |
- Köszönöm - bólintottam, amikor teával kínált. Így legalább lesz valami a gyomromban.
Amikor hozzáfűzte, hogy cukor van benne felnevettem. De olyan hangosan tört ki belőlem, hogy szerintem a váróban is hallhatták. Jól emlékeztem, hogy cukor helyett, jobban szereti mézzel a teát.
Azonban azt nem említette, hogy a barátnőjével él együtt. Tiszta sor, hogy a barátnője, hiszen jegygyűrűt nem hord. Miért figyeltem meg, hogy hord-e gyűrűt vagy sem?
Azonban megcáfoltam magam, hiszen mondta, hogy nem veszik körül a nők.
- Hogy aludt? Hazaért rendesen? - kérdeztem egyből kettőt is, hogy eltereljem a gondolataimat, s közben bekapcsoltam a gépet és a monitort, hiszen ezt nem tettem még meg. |
- Valóban? - derűsnek hangzott a hangom, ahhoz képest, hogy alig aludtam. Nem emlékszem, hogy tájékoztattak volna. Mondjuk volt itt egy-két olyan alkalmazott, akik rendszeresen elfelejtettek szólni kisebb-nagyobb fontosságú helyzetről, szóval nem lepett a mostani sem.
Elővettem két poharat, amit átnyújtottam Lolitának, aztán sorban kaptam vissza tőle az öltönyöm és a receptet. Lyukas a fejem, totál elfeledkeztem az öltönyömről. Este se igazán hiányzott, nem fáztam. Éreztem az enyhe rózsa illatot, ami Lolitára jellemző és otthonára. Kellemes melegség töltötte el lelkemet. A zakót felakasztottam az akasztóra, a receptet pedig szépen összehajtogatva táskám belső zsebébe süllyesztettem. – Köszönöm – mosolyom letörölhetetlen és tudtam, hogy ez így lesz egész nap.
- Teát? Mentás – emeltem meg a termoszt – és cukor van benne. Otthon nem mindig figyelnek a kényes igényeimre – nevettem halkan. |
Megdobbant a szívem, amikor nyílott az ajtó. Kaiden meglehetősen jól nézett ki, mellette az én fehér nővérkeruhám elég kínos volt. Az asztal alatt le is rángattam a szoknyám, ha egy kicsit felcsúszott volna.
- Jó reggelt - köszöntem. Kérdése után volt egy válasz a nyelvemen, de én nem voltam az a nyomulós, úgyhogy elvetettem azt a választ, hogy "Vizsgáljon meg doktor úr." Egyébként is, azt hittem, közölték vele, hogy itt leszek.
- Ma én írom a receptjeit - mosolyogtam rá, hiszen nem tudtam nem mosolyogni. Jelzés gyanánt, szavaim után végighúztam a kezemet a billentyűzeten.
- Jaj, - kaptam észbe, - mielőtt elkezdenénk, ezt visszahoztam. Köszönöm, jó szolgálatot tett - felálltam és az asztalon keresztül átnyújtottam a zakóját. Kicsit rózsaillatú volt, de tényleg csak kicsit, direkt nem azzal az öblítővel mostam, amivel szoktam a saját ruháimat.
- És ezt sem felejtettem el - adtam át egy összahajtott lapot, majd leültem. Természetesen egy kérdő pillantást vetettem a matricák felé, mert a matricák... azok nagyon jók.
Én készen álltam a rendelésre, már csak rá vártam. |
[36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Örültem, hogy Kaiden nem csak udvariasságból szeretett volna beülni valahová, hanem mert tényleg van kedve.