|
Témaindító hozzászólás
|
2017.02.19. 16:55 - |
A főtér szinte ténylegesen a város központjában található. Takaros kis hely, emlékművel, szökökúttal és padokkal. A városháza is itt található meg. Aki magányra vágyik, neki annyira nem alkalmas ez a hely, mert errefelé folytonos a nyüzsgés, még éjszaka is. |
[35-16] [15-1]
| Lolita London: Jól sejtettem, amint megfogtam kezét, egyből rám nézett. Hangján is hallottam, hogy tényleg aggódik. Nem gondolkodtam el, hogy min. Viszonoztam halvány mosolyát. - Hol máshol lehetnék? - tettem fel a költői kérdést, és nem engedtem el a kezét. Valahogy... úgy maradt. Mikor megsimította kézfejem, úgy éreztem, mintha bőröm egyenesen szívemmel lenne összekapcsolva. Igaz, viszonoztam halvány mosolyát, de nem elégedtem meg vele. Ennek a férfinek ragyognia kellene, hiszen megérdemli és egyébként is rendkívüli módón jól áll neki. - Kérem, mosolyogjon! - Már annyira a székem szélén ültem, hogy könnyedén ki lehetett volna rántani alólam. - Kérem, mosolyogjon, - ismételtem meg, azonban egyből folytattam is a mondatom: - vagy esküszöm, átülök az ölébe és hangosan éneklem a fülébe a Bare Neccessities-t a Dzsungel könyvéből, amíg el nem mosolyodik vagy meg nem őrül. És figyelmeztetem, nem rekedek be könnyen - néztem rá kihívó tekintettel. Feladatomnak vettem fel, hogy megnyugtatom és felvidítom, és... és hát én mindig a Bare Neccessities-t dúdolom magamnak, ha baj van. |
 Ahogy megéreztem puha kezeit az enyémen rögtön felkaptam fejemet és visszanéztem szemeibe. Megköszörültem torkomat, majd vonakodva válaszoltam. – Rossz érzés fogott el. Lehet túlságosan aggódó típus vagyok – vontam meg vállam félrepillantva. Keze melegsége viszont megnyugtatott. Meggyőztem magam, hogy nincs miért aggódnom, pláne nem Audreyért, hiszen talpraesett lány. És amúgy is örülhetnék, hogy nem csak rajtam lóg. Önállósodik.
Halvány mosollyal néztem vissza rá. – Köszönöm, hogy itt van velem – simítottam meg kézfejét szabad hüvelykujjammal. |
| Lolita London: - Oroszországban él, de nem ebben a városban - válaszoltam egyből. - Amikor először az országban jártam, sok nagyvárosban jártunk. Teljesen beleszerettem a habgulatba, bár szerintem sokan menekülnek innen - vontam meg a vállam. Egy kis csend állt be a beszélgetésbe. Ez nem is lett volna baj, hiszen nagyon jól tudtunk egymás mellett hallgatni is, de láttam, hogy valamiért elment a kedve. Letettem a villámat, addig egy falatot sem voltam hajlandó enni, amíg nem mosolyog újra rám. - Mi a baj? - kérdeztem halkan, s ha a keze az asztal lapján volt, akkor finoman megfogtam. Nem tudom, miért. Talán azért, hogy rám nézzen, vagy azért, mert gondoskodni szerettem volna róla, ki tudja. Le sem vettem róla a tekintetem. |
Megértően bólintottam. Nem szerettem faggatni az embereket, úgyhogy nem tettem, megelégeltem ennyi válasszal. – Á, egy rokon. És ő is itt él vagy máshol az országban? – érdeklődtem.
Én is belekezdtem süteményembe, s jóízűen nyammogtam rajta. Aranyos volt, amikor Lolita a szívószálat babrálta. Kipillantottam az üvegen pár pillanatra. Rossz érzés kerülgetett, azt hiszem valami fintor félét is visszatükrözött a fényes felület.
Halk sóhaj szaladt ki ajkaim közül, ahogy visszafordultam. Újból megkavartam a teát, hiába nem volt már forró, s egy nagy kortyot leküldtem. |
 Megérkezett a rendelés, aminek nagyon örültem. Egyből kezembe kaptam a villámat, azonban rájöttem, hogy előtte illett volna válaszolnom az elhangzó kérdésre.
- Már jó pár éve - gondoltam bele. Magam elé vettem a poharam és elkezdtem játszadozni a benne lévő szívószállal. - Miután elvégeztem az iskolát, eszem ágában sem volt otthon maradni. A lehető legrövidebb idő alatt összeszedtem annyi pénzt, amennyit csak tudtam és eljöttem. Az egyik rokonom ismertetett meg az országgal, és ez a város tűnt a legolcsóbbnak, de még élhetőnek - vallottam be. Ennyit terveztem válaszként, hacsak rá nem kérdezett valami apróbb részletre, mert arra is szívesen válaszoltam. De egyelőre most kielégítettem vágyaimat, hogy végre sütizhessek. Levágtam egy kis szeletet az édességből és élvezettel megízleltem. Nagyon jó volt. |
- Igen, hangulatos – bólintottam. A kávé illat is kellemesnek hatott a légkörben egy kis vaníliával megfűszerezve. A világos színek is jól mutattak, a kis helységet nagyobbá varázsolták.
- Mióta él itt, Lolita? – vontam össze szemöldökömet. Lehet kérdeztem, de már nem emlékeztem rá. Memóriám kezd rosszalkodni, aminek nagyon nem örültem.
Közben megérkezett a pincér a rendelésünkkel, illedelmesen letette elénk az italokat és édességeket, majd távozott. Megkavargattam a teámat, s belekortyoltam. Elég melegnek bizonyult, picit meg is égette nyelvemet, amit egy szájrándítással elintéztem. |
Megjelent a pincér, és Kaiden leadta a rendelését, én is elmondtam, hogy mit szeretnék. Túl hamar döntöttem a sütiről, így nem is foglalkoztam az itallal, hát ki kellett találnom valamit.
- Egy mentes vizet szeretnék. - Elég jól sikerült a blöfföm, mentes víz mindenhol van.
Ezután távozott a pincér, így ismét egyedül maradtunk.
- Tetszik a hely? - kérdeztem kicsit félszegen, nagyon remélve, hogy igen lesz a válasz, hiszen azt akartam, hogy ő is kedvelje.
Nekem nagyon tetszett a hely, meghitt volt, csendes. Nem hallottuk, hogy miről beszél a pár a távolabbi asztalnál, gondoltam ők sem hallanak minket. Nem mintha annyi titkos információt akartam volna elsuttogni Kaidennek, de azért jobban szerettem, ha nem vesznek minket ezrek körül. |
Lolita remek beszélgetőpartner, még a kisebb és haszontalan témákat is jól ki lehetett vele tárgyalni. Elmeséltem neki, hogy nagy matrica gyűjteményem van a gyerekek számára, és hogy utána szoktam olvasni, hogy mivel lehet őket ösztönözni vagy megnyugtatni. Igaz, hogy ez ment magamtól is, de néha volt szükségem egy kis segítségre.
Ablak melletti, azonban kicsit félreeső asztalt választottam nekünk. Leülve a menüt tanulmányoztam, és rögvest összefutott a nyál a számban olvasva a rengeteg finomságot. Egy triplacsokis-mogyorós süteményre esett a választásom, amit lediktáltam a pincérnek és a Lolitáét is.
- Valami italt még mellé? – pillantottam rá, a pincért még várakoztattam. Én is átböngésztem az itallapot, viszont nem kértem semmi különlegeset, csak egy zöld teát. |
Miközben Kaiden és én a Főtér felé sétáltunk, nagyon jól elbeszélgettünk. Igazból csak kis semmiségekről, apróságokról, de ezeket is jó volt kitárgyalni valakivel, például, hogy milyen érdekes a rendelőben az ablak kilincse, meg ilyenek.
Jó társaságban hamar eltelik az idő, így meglepődtem, hogy milyen hamar elértünk a Főtértől nem messze eső kis, sarki cukrászdát.
Az íratlan szabályt tisztelve hagytam, hogy Kaiden menjen előre, majd követtem. Tényleg elég kicsi helyiség volt, ahol rajtunk kívül csak egy idős pár ült, meg két pincér. Szerintem azért voltak ketten, hogy szórakoztassák egymást.
Köszöntünk nekik, majd leültünk. Hagytam, hogy Kaiden válasszon asztalt, ha már én választottam helyet.
Ha leültünk a kezembe vettem az egyik menüt, amin igazából csak sütik, kávék és teák sorakoztak. Alig vártam, hogy végre beleharaphassak egy nagy süteményszeletbe, ezért ki is választottam egy csokisat. |
 Láttam az általam megszólított nőn, hogy nem igazán van képben a dolgokkal, így türelmesen vártam, hogy magához térjen. Szabadkozni kezdett, hogy milyen szétszórt.
- Biztos csak az időjárás - mormoltam bajszom alatt, így próbálva kicsit oldani a hangulatát, mert ránézésre annyira stresszes lett,hogy az már szinte természetellenes.
Türelmesen vártam, hogy a táskájából előhalássza a telefonját, ami által végre megtudhatom az időt. Hosszú percekig kutakodott, ezek a női táskák még az univerzumnál is mélyebbek. Nem igazán értem, hogy fér bele annyi minden, ami a nőknek kell, de az ő dolguk, nekem ehhez semmi közöm. Főként, hogy nekem is vannak furcsa szokásaim.
Csak úgy megszokásból rápillantottam az órámra, és megint megállapítottam, hogy nem jó. Annyira felhúznak az ilyen dolgok! Tessék, íme egy fura szokásom. Ha valami nem működik úgy, ahogy szeretném, nem érezhetem jól magam.
Aprót sóhajtottam, amikor bejelentette, hogy nincs nála a telefonja.
- Rendben, semmi probléma - vágtam rá gyorsan, mert el akartam kerülni a kínos szituációt. Igazából pedig még mindig nem hagyott nyugodni az óra. Ilyenkor nincs nálam az én telefonom sem! Pech.
Ismét rápillantottam az órára. Az megint megállt. Hah.
- Esetleg nem tudná megmondani, hogy merre van errefelé egy órajavító? - kérdeztem illedelmesen. - Ezen a környéken nem szoktam járni - magyaráztam meg. |
 Már-már túl sokáig meredtem a semmibe, bámultam másokat oktalanul. Kívülről őrültnek nézhettem ki, ahogyan egy-egy emberen hosszú percekig nyugtattam tekintetem, és megvizsgáltam minden vonását. Láttam néhány elég ellenszenves felém irányúló pillantást, de senki nem mert egy szót se szólni. Ez a főtér éppen annyira az enyém is volt, amennyire az övék. Jogomban állt mnegállni, és gyönyörködve révedni a semmibe.
Meg is illetődtem, mikor valaki egészen közelről szólt. Nem voltam biztos benne, hogy hozzám, így egy ideig tétlenül folytattam eddigi tevékenységemet, míg elég sok idő el nem telt ahhoz, hogy észrevegyem én voltam a megszólított. Riadtan pillantottam a fickóra, majd körülnéztem, hátha mégis tévedek, kellemetlen lett volna, ha mégsem hozzám beszél. De lassan egyértelművé vált a helyzet. Be kell ismernem, megrettentem. Hallottam olyan tolvajokról, akik úgy rabolnak ki embereket, hogy az időről érdeklődnek náluk. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy én mit tennék ilyen szituációban. Talán ekkor kellett volna elfutni szótlanul, mint egy rémült kisgyerek? Bámultam a fazonra, mint aki most lát először fehér embert. A pulzusom idegesítően magas lett, a stresszhelyzetnek köszönhetően a torkomban éreztem, ahogyan a szívem egyenletlen ütemben ver. Mostmár kétségbeesetteben tekintettem körbe, mintha csak a menekülő út után sóvárogtam volna. Döntésre kellett jutnom, mégsem állhattam ott egész nap szótlanul, és bámulhattam rá reményvesztett tekintettel. Igyekeztem magamba fojtani minden aggodalmam, és egyenes háttal szembenézni a következőkkel, habár nem tudhattam mi fog történni. Magamban megjegyeztem, hogy mintha már láttam volna valhol, bár ezt betudtam annak, hogy a kórházban rengeteg ember megfordul. Az akcentust pedig még csak ki se szúrtam, nem volt ilyesmikre érzékeny a fülem.
- Persze, persze - mondtam ki végül, majd idegesen a táskámban kezdtem turkálni, hogy megtaláljam a telefonom, ami hajszál pontosággal mutatta a helyi időt. - Bocsásson meg a szétszórtságom miatt, nem tudom mi ütött belém - szabadkoztam miközben egyre ingerültebben kerestem a készüléket, ami csak nem akart előkerülni. Sehol sem találtam, mintha elnyelte volna maga a táska. Elképzelésem volt róla hova tehettem, de aztán beugrott, hogy a nővérállásban letettem az asztalra, minden bizonnyal szépen ott is hagytam. Ennél már nem lehetett kellemetlenebb. Az úr minden bizonnyal már azt hihette, hogy elmegyógyintézetből szöktem, mikor még mindig csak a táskám mélyét fürkésztem hosszú percekig. Lassan emeltem meg a fejem miközben alsóajkamba haraptam. Valahol szégyelltem, hogy micsoda műsort levágtam, és még csak egy épkézláb válasszal se tudok szolgálni.
- Sajnálom - nyögtem ki végül. Az egésznek olyan hangulata volt, mint mikor egy reménykedő családdal kell közölni, hogy valakijüket elvesztették, holott ez az ügy közel se volt olyan tragikus, mint egy haláleset. - Az a helyzet, hogy nincs nálam a mobilom, annak hiányában pedig a pontos időt se tudom megmondani - ismertem be nehézkesen. Reméltem, hogy elfogadja a tényeket, és nem hiszi azt, hogy hazudtam neki. Ha mégis, akkor sem estem kétségbe. Végig gondolva fordított helyezetben, én biztosan ráripítottam volna magamra, hogy milyen szemét alak vagyok. |
Nem igazán szoktam a főtér felé menni. Túl sok az ember, mindenki siet és nem figyelnek a másikra. Legalább is én ezt érzem belülről, aztán ki tudja, hogy mások hogyan látják a tömeget. De most mégis muszáj volt a keresztülhaladnom az említett placcon, hiszen a kis utcát, amit egyébként egérútnak szoktam használni, most felújítás miatt lezárták. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy azon a pár méteren mit lehet ennyit ügyködni, de nekem akkor mindegy, csak siessenek. Az egyik jóbarátomtól tartottam hazafelé, így tulajdonképpen nem siettem. Gyalog voltam, mert olyan közel laktunk egymáshoz, hogy felesleges lett volna autóba ülnöm. Amúgy sem jellemző, hogy megállítsanak csak úgy az utcán aláírást meg közös fotót kérni, legalábbis itt a Városban nem szokás. Ezért is szeretem, mert normális ember lehetek. Jó, egyébként sem vagyok popsztár, akinek milliós rajongótábora van, de na... Teljesen belekavarodtam ezekbe a gondolatokba, valahol a lelkem mélyén nem tudtam elrendezni magamban az énekléshez kapcsolódó hírnevet. Ha lehet annak mondani. Próbáltam úgy átvágni a főteren, hogy ne nagyon akadályozzak senkit és fordítva. Ránéztem a karórámra. Fél kettő. Elégedetten eresztettem le karom. Fél kettő? Az lehetetlen volt, hiszen abban az időpontban még javában a barátomnál kávézgattam. Gyorsan ellenőriztem ismét az órát. A fekete számlapon nem mozdultak az ezüst mutatók, megálltak, mintha csak sztrájkba kezdtek volna. Idegesen a szakállamba túrtam. Mivel jobb ötletem nem volt, megkocogtattam az óra üvegét és tessék, erre a mutatók beindultak és újra mutatni kezdték az időt, bár nem olyan helyesen. Roppantul zavart, hogy nem az aktuális időt mutatja a karóra, ezért körbenéztem, hátha látok valami szabadtéri órát, de nem láttam. Pontosan tudtam, hogy nem szabadna kiakadnom ilyen dolgokon, de tényleg nagyon kényelmetlennek éreztem a helyzetet, már-már feszengtem. Mivel jobb dolgot nem tudtam kitalálni, odamentem egy nőhöz, aki csak állt, látszólag az embereket nézte.
- Elnézést, Hölgyem - szólítottam meg. - Meg tudná mondani, mennyi a pontos idő? Az én órám egy kissé késésben van - néztem rá egy idegen ember normális viselkedésével. Bár nem voltam törzsgyökeres orosz, nagyon jól beszéltem, s rég éltem már itt, tehát fülem megszokta a helyiek beszédét és így az én akcentusom is enyhült, talán nem is volt.
Nem gondoltam, hogy a nő a nyakamba ugrik, hogy "Jesszus itt van Karsten Baier," nem mondom, hogy nem néztem klasszikus zene kedvelőnek, de jelen pillanatban teljesen magánemberként az órámon volt a hangsúly. |
Csak egy újabb nehéz nap volt a kórházban. Az átvirasztott éjjel, és a huszonnégy órás szolgálat megterhelte a szervezetem. Tény, hogy magamnak köszönhetem az egészet, hogy bevállaltam valaki másnak a műszakát is a magamé mellé, de ha egyszer hívott a kötlességem lépnem kellett. Ennek köszönhetően szép kis karikák telepedtek meg a szemem alatt, amik mindenkinek elmesélték, hogy egy kész roncs vagyok. De valahogy sikerült rávennem magam arra, hogy ne szenvedő arccal vágtassak végig az egész városon. A fejemben még visszhangzott a gyerekzsivaj és a fájdalomtól keservesen felcsendülő sírások. Vidám és reményteljes arcok körvonalai villantak fel emlékképekként, amik egyszerre mind tőlem vártak megoldást a problémáikra, a gyötrelmeikre. Bárcsak mindegyiken segíteni lehett volna. De nem lehet mindenkit megmenteni, ezt pedig észben kellett tartanom, ahogyan azt is, hogy a munkát nem visszük haza. Legalábbis valaki egyszer nekem ezt mondta, én pedig igyekeztem betartani. Szerencsére csak pár utcára laktam a munkahelyemtől, így mint minden nap a lábaimra hagyatkozva indultam meg hazafelé, és eközben ki tudtam szellőztetni a megfáradt agysejteim. Rettentően hideg volt, de éppen ezért is szerettem ennyire ezt az országot. A hideg, kissé száraz, de mégis friss levegő mindig helyre tudott rázni egy hosszú nap után. Lassan a főtére értem, ahonnét már tényleg nem volt messze az otthonom, ám mégis megálltam. Kabát zsebébe rejtettem kezem, és a város egyik legforgalmasabb pontján állva bámultam a járókelőket. Nem tehettem róla, de valahol mélyen legbelül büszkeséggel töltött el, annak látványa, hogy az emberek milyen boldogok és egészségesek, hiszen ez valahol mind a magamfajtának volt köszönhető. Ilyenkor pedig mindig nyertesnek éreztem magam, így természetesen a nyertes mosoly sem maradhatott el. |
A főtér szinte ténylegesen a város központjában található. Takaros kis hely, emlékművel, szökökúttal és padokkal. A városháza is itt található meg. Aki magányra vágyik, neki annyira nem alkalmas ez a hely, mert errefelé folytonos a nyüzsgés, még éjszaka is. |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megérkezett a rendelés, aminek nagyon örültem. Egyből kezembe kaptam a villámat, azonban rájöttem, hogy előtte illett volna válaszolnom az elhangzó kérdésre. 
Láttam az általam megszólított nőn, hogy nem igazán van képben a dolgokkal, így türelmesen vártam, hogy magához térjen. Szabadkozni kezdett, hogy milyen szétszórt. 
Már-már túl sokáig meredtem a semmibe, bámultam másokat oktalanul. Kívülről őrültnek nézhettem ki, ahogyan egy-egy emberen hosszú percekig nyugtattam tekintetem, és megvizsgáltam minden vonását. Láttam néhány elég ellenszenves felém irányúló pillantást, de senki nem mert egy szót se szólni. Ez a főtér éppen annyira az enyém is volt, amennyire az övék. Jogomban állt mnegállni, és gyönyörködve révedni a semmibe.