|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.27. 23:44 - |
A külváros környékén található egy kis park, ahová futók, kutyasétáltatók és családok is gyakran eljárnak. A fák magasak és egészségesek, a gyep zöld, számtalan pad szolgálja a kényelmet. Barátságos környék, de este, sötétedés után azért nem árt vigyázni. |
[48-29] [28-9] [8-1]
 Azon törtem a fejem mit is mondhatnék erre. Sosem kellett lereagálnom még egy „zavarba hoz” kifejezést. Addig-addig tűnődtem, míg annál a változatnál maradtam, hogy leengedem lassan kezünket, a többi rajta áll.
- Ó, ugyan – nevettem fel zavartan. – Ez nem rajtam múlik – vontam meg vállam. Varázslatos hölgy ez bizonyos. Nem akartam még jobban megilletni, és úgy gondolom előző kijelentésembe minden benne volt.
- Körülöttem? – vontam fel szemöldököm. Nem igazán vesznek engem úgy körbe nők. Vagyis a munkahelyemen igen, de az teljesen más környezet. Szintén, ahogy elsétálok itt a parkban semmi. Szóba szoktam állni idegen nőkkel, de velük igazán felszínes a beszélgetés. Baráti körömben a nők, nos, egyikkel sem foglalkozom úgy. Egyedül Audrey, aki nagyon-nagyon közeli lány a közelemben, ő viszont megint más kategória. Nem is tudom mit válaszolhatnák, úgyhogy hagytam a kérdést a levegőben lógni. |
| Lolita London:
Nagyon meglepődtem, amikor finoman megfogta a kezem, és csókot nyomott kézfejemre. Szerencsére sikerült elnyomnom magamban a kényszert, hogy felnevessek zavaromban, de azért ez látszott a kipirult arcomon és fénylő tekintetemen is.
- Zavarba hoz - vigyorogtam rá. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Pretty Woman főszereplője, amikor abban a vörös ruhában találkozik Gere-rel a bárban.
- Igazán hercegnőnek érezhetem magam ön mellett - jegyeztem meg, egész testemmel felé fordulva, ahogy eddig is. - Bizonyára szerencsések ön körül a hölgyek - állapítottam meg. Nem volt benne semmi rossz szándék, vagy érdeklődés, szimplán csak ezt gondoltam. |
Valóban hiányzott a sötét ég a gyönyörű, fényes csillagokkal, de ezt nem mondtam ki hangosan. Végül én is felálltam és megigazítottam ruházatom. Gyorsan végigfutattam tekintetem magamon, reménykedve nem szakadt el valahol az ing vagy nadrág. Lolitán láttam, hogy ő kevésbé járt szerencsésen, táskáján egy folt éktelenkedett. – Bőrápolóval vagy egyébbel nem lehet helyrehozni? – duruzsoltam valamit, ugyanis totál nem értettem a táskákhoz és semmilyen kiegészítőkhöz.
Furcsa melegség öntött el belül, amikor megjegyezte, hogy a rossz napjában van valami jó is. A lovag kifejezés még inkább tetszett. Visszamosolyogtam rá, azonban nem hagytam válasz nélkül.
- A lovagok pedig vigyáznak mindenkire, főleg, ha egy ilyen magával ragadó hölgyről van szó – fogtam meg egyik kezét, s szám elé emelve lágy csókot leheltem kézfejére. Közben tekintetem az övébe kapcsolódott. |
 - Oh, valóban? - kérdeztem vissza naivan, amikor a csillagos eget emlegette. Aztán leesett, hogy valószínűleg csak viccelt, én pedig még mindig belé kapaszkodtam, tehát lassan feltápászkodtam.
- A csillagokat pedig szeretem - jegyeztem meg, mintha egy óvodás nyilatkozta arról, hogy szereti-e a kakóscsigát. A kakaóscsigát is szerettem, de ez most nem ide tartozott.
Ellenőriztem, hogy rendben van-e a táskám. Sajnos egy kis koszfolt esett rajta, ez pedig olyasmi anyag volt, amit nem lehetett kimosni.
- Ez nem az én napom - vettem vissza a táskámat, majd tűnődve megjegyeztem: - Azon kívül, hogy találkoztam egy lovaggal. - Felmosolyogtam rá és szám széle még jobban felfelé görbült, hogyha láttam az arcán, hogy ő is mosolyog. Kicsit felbátorodtam, mert már nem éreztem úgy, hogy Kaiden idiótának nézhet minden megmozdulásom alapján és ez egy kicsi magabiztosságot adott. Nem sokat, de valamennyit azért igen. |
Aranyos volt, ahogy magyarázkodott. – Ugyan, semmiség. Mindenkinek vannak szerencsésebb, és kevésbé olyan napjai – mosolyogtam. Örömmel állapítottam meg, hogy neki sincs semmi baja. Nem hiányzott nekünk, hogy bemenjünk még a központba és ott ücsörögjünk. A jegyzőkönyvtől meg égnek áll a hajam.
- Meg se kottyant, jól vagyok – vigyorogtam – kellemes itt feküdni. Már csak a csillagos ég hiányzik igazából – jegyeztem meg viccesen. Egyébként tényleg elnézegettem volna az eget úgy, annyi különbséggel, hogy nem öltöznék ki, mint ahogy most vagyok. No, meg az élelmiszerek se itt a fűben, hanem a hűtőben pihennének. |
Csak egy pillanat volt az egész, s már arra ocsúdtam fel, hogy Kaiden a karjai közé zárva nem hagyta, hogy bajom essen. Ha nem lettem volna elég zavarban az eséstől, akkor ehhez hozzájárult még a közelsége is. Csak nagy nehezen szedtem össze magam.
- Öhm, sajnálom, nem vagyok ilyen ügyetlen általában, csak most valahogy, ah.. - magyarázkodtam hadarva, pirulva. Tényleg nem jellemző rám, hogy elessek, elbotoljak, elhagyjak dolgokat meg ilyenek, de az elmúlt fél órában jócskán kaptam mindenből. Vajon azért vonzom be ezeket, mert a férfi is velem van? Ő lenne rám ilyen hatással? Vagy ez csak véletlen?
- Nem fáj semmije? - kérdeztem halkan. |
Visszafojtottam egy mosolyt, amikor ismételte magát, de igen jólesett. Szerettem, amikor dicsérik a munkám és meg vannak velem elégedve. – Mindig is a precizitás híve voltam. A higgadtság meg csak velem született – legyintettem halk nevetéssel.
Újból elhallgattunk, mindketten kicsit elmerengve a kisvilágunkba. Vagyis ő nem tudom, én mindenesetre igen. Arra kaptam már csak fel a fejem, hogy elborulunk. Ösztönösen karomközé fogtam Lolitát. Puffantunk egyet, bár nekem meg se kottyant. Aggódva fürkésztem Lolitát, azonban arca mellkasomba volt fúródva, így vártam, hogy felpillantson rám vagy kibökje, hogy jól van, nem esett baja. Ahogy elnéztem felette megláttam a gödröt, ami a balesetet okozhatta. Hirtelen eszembe jutott a szatyor, amit előbb szorongattam, majd megkönnyebbültem felsóhajtottam, amikor láttam, hogy nem messze tőlünk fekszik oldalán. Néhány kukorica konzerv szökésbe lendült, de ez legyen a legnagyobb baj – gondoltam magamban, és Lolitára szegeződött újból tekintetem. |
Örültem, hogy nem nézi le a munkámat. El is pirultam, ha ez lehetséges még jobban. A legtöbb orvos minket csak kellékeknek néz, akik beviszik az adatokat a gépbe, rendezik az ágytálakat, pattognak a betegek körül, és a többi.
- Szerintem több ilyen gyerekorvos kellene. Nagyon alapos, segítőkész, vigyáz a kisgyerekekre, megfontolt, higgadt, segítőkész, jaj ezt már mondtam... - Egészen belefeledkeztem a dicsérésébe, egyszerűen csak jöttek a szavak, magam sem tudom, hogy honnan, de észbekaptam és elhallgattam. Igazából el is szaladtam volna, ha nem húz vissza annyira a táskám.
Oda sem figyeltem a lábam elé, mivel próbáltam nem lehorgasztott fejjel osonni, hanem tényleg nőiesen lépdelni. Ez nagy hiba volt, mert nem vettem észre, hogy előttünk az úton beleléptem egy kisebb gödörbe, amit nyilván egy kóbor kutya ásott ki, vagy valami ilyesmi. Amint beleléptem, egyből megbicsaklott a lábam, és az egyensúlyomat nem tudtam visszanyerni. |
Kényes témába keveredtem akaratlanul is. Ez választ is adott, hogy miért pont Oroszország. Őszintén nem akartam feszegetni, látszott, hogy nem túl szívélyes téma. – Értem – bólintottam lassan. Ez igen, Kaiden, igazán empatikus vagy. – Akár így, akár úgy, nem nézem le az Ön munkáját, Lolita. Kitartás kell ehhez is és elszántság. Arról nem is beszélve, hogy igen sok türelem. Ez a pácienseknek is kedvez, hiszen nem fogják utálni az egészségügyet. Őszintén szólva, több ilyen tisztességes ember kellene erre a pályára – fűztem hozzá kicsit hosszabb gondolatmenetemet.
- Mindig is érdekeltek a természettudományok, s végül itt kötöttem ki. A gyerekekkel meg világéletemben jól kijöttem. Ne értse félre – mosolyodtam el zavartan -, mint előbb is mondottam, sokan nem foglalkoznak betegeikkel, és sajnos gyermekeknél is előfordul ez.
Halkan felsóhajtottam, amikor gyerekkoromra gondoltam. Nehéz idők voltak, most azonban olyan civilizált a világ, mégis érzéketlenek az emberek. |
Lassan haladtunk egymás mellett, de úgy tippeltem, hogy nekem ez a tempó kényelmesebb, mint neki.
Hogy miért is választottam az egészségügyi pályát?
- Nem volt jobb ötletem - vallottam be halkan. Nyilván most olyan választ várt, hogy "mert szerettem volna segíteni másokon" vagy "a szüleim orvosok voltak," de ilyenről szó sem volt.
- Tudja, szabadulni szerettem volna otthonról. - Hangom egy kicsit halkabb volt a szokásosnál. Eltűnődtem, hogy milyen rég meséltem el ezt már bárkinek is, és azon is elgondolkodtam, hogy miért ő az, akivel ezt megosztom.
- És ön miért választotta? - kérdeztem. - Nyilván egy orvosihoz több kellett, mint sima nővérnek lenni - jegyzetem meg. |
Sikerült zavarba hoznom. Nem mintha akartam volna, mégis egy mosollyal jutalmaztam. Hogy magamat vagy őt, azt én se tudom. Annyi szent, hogy nekem is megdobbant szívem.
- Elnézést, Lolita – hajoltam meg kicsit bocsánatkérően. Hangzatos név, tényleg jobb volt kiejteni, mint a Miss Wessexet. Távolságtartónak tűnhet ez a megszólítás, pedig csak belém nevelkedett.
Hagytam, hogy kicsit előrébb legyen. Csodás teremtmény – gondoltam magamban, majd követtem. Szerettem a kavicsok hangját hallani cipőm alatt, ahogy lépkedek rajta. Viszont nem is akartam sokáig a csendbe burkolódzni, bármikor máshol is megtehetem.
- Miért választotta az egészségügyi pályát? – néztem újból rá. Feltűnt, hogy kicsit elmerengett, ami még bájosabbá tette. Úgy éreztem mosolyom nem mosható le, ha mellette vagyok. |
Ledermedtem, amikor a fülem mögé igazított egy tincset. Éreztem, hogy fülem és nyakam azonnal felforrósul, a gyomrom pedig olyan fordulatot vett, mintha hullámvasúton ülnék. Persze, nem szeretem a hullámvasutakat, ezért csak elképzelni tudtam. De így képzeltem el.
- Kérem, csak Lolita... semmi Miss Wessex - haraptam ismét az ajkamba zavaromban és végigsimítottam ugyanazt a tincset, amit ő is. Amikor ezen rajtakaptam magam, gyorsam leengedtem a kezem és ha ő nem mondott semmit, akkor tovább indultam. Ha beszélt, akkor természetesen ott álltam, földbe gyökerezett lábbal.
Meg sem próbáltam magyarázatot találni hevesen dobogó szívemre, enyhén kipirult bőrőmre, vagy remegő kezeimre, egyszerűen csak hagytam, hogy átjárjon az érzés. |
Vállkörzéseket végzett, hatra hajolgatott végül felállt és magasra nyújtózkodott. Ha nem tudnám, hogy Lolitáról van szó, simán rávágnám, hogy csábítós módszer. De ebben semmi mű nem volt, semmi lassúság vagy olyan tekintet, ami többet sugallna. Nem utolsó sorban Lolita nem olyan hölgy volt, ennyire már kiismertem. Finom, törékeny alakja volt, akár egy porcelánbaba, akit túlságosan is óvni kell mindentől. Elöntött ez a védelmező érzés. Vajon ilyen érzése lehet egy Őrangyalnak? Biztos nem, ha nem annak neveztek ki…
Amikor bevallotta, hogy nem segítenek neki meghasadt szívem. Biztos, hogy egyedül él, már csak azt nem tudtam hova rakni, hogy az emberek valóban ilyen vakok vagy én nem vagyok már végérvényesen idevaló?
- Ez elég szomorú – pislogtam le rá -, viszont most itt vagyok, úgyhogy fogadja el. Ez nem csak udvariasság kérdése, Miss Wessex – igazítottam meg egy kiálló hajtincsét.
Sietetett az indulással, de nem tartottam vissza. Legalább ha gyorsan hazakísérem ezeket a terheket letudjuk tenni, s nem kell ezekkel foglalkozni. |
Próbáltam megropogtatni a hátamat, de hát nem igazán ment. Én sosem voltam az a típus, aki könnyedén megropogtatja minden testrészét, pedig jó pár ismerősöm van, aki a nap bármely percében bármelyik testrészével képes ezt csinálni.
Tovább köröztem a vállam, remélve, hogy nem nézek ki totál idiótának, de muszáj volt ilyen mozdulatokat végrehajtanom, különben nem tudtam volna tovább indulni.
Lábujjhegyre álltam és olyan magasra nyújtóztam, amennyire csak tudtam, de kezeim egyből le is hanyatlottak, amikor meghallottam a kérdést.
- Jaj, dehogy, köszönöm! Elég, ha a szatyrot hozza, már így is nagy segítség. - Gyorsan magamra kaptam a hátizsákot, hogy még véletlenül se legyen alkalma magához venni.
- Nem igazán.. szoktak nekem.. segíteni - vallottam be kissé szaggatottabban, mint amennyire szerettem volna. Hirtelen azt éreztem, hogy túl közel áll hozzám, bár lehet, hogy meg sem mozdult.
Megköszörültem a torkom.
- Hát, akkor indulhatunk is - jegyeztem meg bizonytalanul. |
Felnevettem a Londonos elnevezését illetően. És tényleg, nekem is volt anno London nevű ismerősöm. – A britek már csak ilyenek. Önérzetből nincs hiány – nevettem tovább visszafogottabban. Szerencsére csak egy kis por volt, így meg sem látszott felsőmön. Észrevettem, hogy megrántja kicsit száját, ezért egy megnyugtató mosolyt küldtem felé, hogy nincsen semmi vész.
- Nem teljesen – ráztam meg fejem. – Skóciában születtem. Igaz, nagyszüleim elméletileg britek voltak, ámbár sosem találkoztam velük.
Megálltunk egy padnál, ahol Lolita helyet foglalt és megtornáztatta vállait. – Vigyem inkább én? – léptem közelebb hozzá. – Nekem nem fáradság – újabb mosolyt eresztettem felé. Valószínűleg egyedül él, ha így egyedül csatangol és vásárol be. Ha esetleg lenne pasija, akkor egy jó nagy tahó lehet. El sem tudtam képzelni, hogy egyre jobb és jobb benyomást tegyen rám valaki, úgy, mint Lolita. Létezik ilyen jótét lélek a Földön? |
- Igen, onnan származom - mosolyodtam el. Tetszett, hogy így eltalálta a nemzetiségem. - Csak egy brit lehet olyan örült, hogy a gyermeke második neve London legyen. - Somolyogva néztem át az arcára. Ekkor vettem észre, hogy kicsit igazgatja magán az ingjét, el is modntam magamban egy átkot, hogy miattal koszolódott be.
- Ön pedig... szintén brit? - kérdeztem egy kicsit eltűnődve az utolsó szón. Nem tudom, honnan gondoltam, talán női megérzés volt, vagy brit megérzés, nem is tudom. Nem is tudom, hogy az utolsó létezik-e egyáltalán. Ahelyett, hogy ezen eltűnődtem, inkább a válaszára figyeltem.
Táskám egyre nehezebb és nehezebb lett, pedig tartalma nem bővült, inkább én kezdtem fáradni.
- Meg tudnánk állni egy percre? - kérdeztem félénken. Ha beleegyezett, akkor odaléptem a közelünkben lévő üres padhoz és óvatosan letettem a táskám. Elkezdtem kicsit mozgatni a vállaimat, amik már elgémberedtek a súly alatt. |
Mikor Lolita őszintén elvigyorodott, fellélegeztem. Végre nincs zavarban és sikerült ezt a szatyros incidenst elfelejteni. És végre valahára túlléptünk a kínos nem-ismertem-fel-elsőre fejezeten. Jópofának találtam, hogy nekem kényelmes ütemet szeretett volna felvenni, de hát ez képtelenség. Lelassítottam hozzá, amikor ő is rájött, hogy nem fog menni.
Egy ideig szó nélkül sétáltunk egymás mellett, láttam rajta, hogy nagyon gondolkodóba esett. Számomra nem volt kínos ez a csönd, inkább megnyugtató. Amikor megemlítette milyen elhagyatott most ez a park körülnéztem. – Valóban – bólintottam egyetértően. – Az őrült biciklis biztos nem először riogatja a népet. Ezt az egy magyarázatot tudom elfogadni – nevettem halkan, majd elrévedtem a távolban.
- Nevéből ítélve maga is az Egyesült Királyságból jött ide, nemde? – váltottam témát. Rá, aztán magamra siklott tekintetem. Most veszem észre, hogy ingem kissé koszos lett. Leporoltam miközben válaszára vártam, s meg is igazgattam magamon. |
Kérdésemre egy kissé túl hamar és túl hevesen jött a válasz, de aztán gyorsan meg is magyarázta a dolgot. Persze, nyilván csak a lelkiismeretét szeretné megnyugtatni. Nekem viszont jól esett, hogy elkísér, nem kell egyedül mennem és még segít is cipekedni. Mellkasomban és hasamban a zsigereim elkehdtek ficánkolni, de gondolatban rájuk szóltam, hogy hagyják abba, mert a végén még el találom magam hányni, annak viszont nem lenne jó vége.
- Hát.. akkor, induljunk. - Valamiért elvigyorodtam, és úgy éreztem magam, mint egy tiniknek szóló film buta kis csitrije, szóval mielőtt komplett hülyének mutattam volna magam, lassan elindultam. Aztán próbáltam olyan tempót felvenni, ami neki is kényelmes, de pár lépés után deladtam a próbálkozást és mentem, ahogy nekem jól esett.
Kerülve azt a tényt, hogy kínosan "nem ismertük fel egymást" elsőre, szóba szerettem volna hozni a munkát. De nem voltam benne biztos, hogy szeretne a munkájáról beszélni munkaidőn kívül is, no meg azt sem szerettem volna, ha kiderül, hogy két munkahelyen is kell dolgoznom, hogy eltartsam magam. Elvetettem a témaötletet, így felgoztam egy kicsit sablonosabbat: - Különös, milyen csendes lett a park. Pedig ilyenkor tele van általában futókkal, kutyasétáltatókkal, családokkal... - Hangomat egy hajszálnyival magasabbnak hallottam, mint általában. Reméltem, hogy a témaválasztás nem fogja őt untatni, de nagy zavaromban nem tudtam mit mondani. Nagy zavaromban? A park tényleg elhallgatott ezen a részen, olyan volt, mintha csak mi ketten sétálnánk a köves úton. |
Láttam a döbbenetet arcán, amikor Wessex-nek szólítottam. Talált, süllyedt. Büszke voltam magamra, hogy emlékeztem nevére, pedig fel se ismertem először. Remélem nem tart bunkónak.
- Spóroljon a köszönetnyilvánításaival – jegyeztem meg viccelődve. Egyébként aranyos volt tőle. Elfogom hozzá küldeni Audreyt, hogy tanuljon udvariasságából. Meg hogy kell igazi hölgyként viselkedni, amivel tényleg férfiakat vonz be, nem pedig tapló állatokat.
Kisebb vigyor jelent meg arcomon, amikor felvette felsőmet. Látszott a magasságkülönbség, ahogy kezei ki sem látszottak a zakó ujjaiból.
Beharapott ajkára pillantva inkább félre is néztem. Zavarba jöttem? Te jó ég, ez nevetséges. Annyira megszoktam a hátam mögötti pusmogást, a bátrabbaktól a nyílt flörtöléseket. Egytől egyig teljes mértékben hidegen tud hagyni. Jó, néha megajándékozok egy-egy szerencsést egy fél mosollyal vagy egy igéző tekintettel, de ennyi. Nem szokásom visszaélni se ezekkel a helyzetekkel.
- Dehogyisnem! – vágtam rá talán túlságosan hamar is. Megköszörültem torkomat, majd folytattam – Szívesen. Gyötörne a lelkiismeret, ha hagynám magát egyedül kószálni. Könnyebben hajtom le fejemet én is, ha biztonságban tudhatom magát – lágy mosollyal nyugtáztam, s vártam, hogy előre menjen megmutatva az utat. |
Meglepődtem, amikor az igazi vezetéknevemen szólított. Ezt csak nagyon közeli barátok, vagy hivatalos helyen tartózkodók ismerték, mert Lolita Londonként szokásom bemutatkozni, a Wessex túl hangzatos nekem. De az, hogy ő ezt most tudta, azt jelenti, hogy felismert, aminek hatására megdobbant a szívem.
Amint átpakoltunk a zakóból a táskámba, gyorsan visszavettem teljesen a hátamra, hogy a nehéz súly mindkét vállamat egyformán terhelje. Amikor felajánlotta, hogy vegyem fel a zakóját, megrebbent a szemem, mert azt hittem, hogy rosszul hallok. Aztán leesett, hogy mi történik, így egy újabb köszönetet rázúdítva kibújtam a táskából, be a zakóba, majd ismét a hátamra vettem a táskát. Körüllengett a kellemes férfiillat, amitől egyszerre nyugodtam meg és kezdtem el izgulni, ilyen egyáltalán létezik?
Aztán csak álltunk egymással szemben, tétován. Legalábbis én tétova volt, mert zavarba jöttem a vizslató pillantásától. Önkéntelenül az ajkamba haraptam, ahogy belenéztem a gyönyörű kék szempárba. Valóban gyönyörűnek tituláltam?
Fojtott hangon szólaltam meg és olyan halkan, mintha nagyon közel állnánk egymáshoz, szerencsére a apark lecsendesedett körülöttünk.
- Nem.. kísérne haza? - kérdeztem, s közben próbáltam meggyőzni magam, hogy nem fogja azt gondolni, micsoda ucalány vagyok, hogy elhívom magamhoz, hiszen én csak segítséget kértem. |
[48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Oh, valóban? - kérdeztem vissza naivan, amikor a csillagos eget emlegette. Aztán leesett, hogy valószínűleg csak viccelt, én pedig még mindig belé kapaszkodtam, tehát lassan feltápászkodtam.