Témaindító hozzászólás
|
2017.08.27. 23:44 - |
A külváros környékén található egy kis park, ahová futók, kutyasétáltatók és családok is gyakran eljárnak. A fák magasak és egészségesek, a gyep zöld, számtalan pad szolgálja a kényelmet. Barátságos környék, de este, sötétedés után azért nem árt vigyázni. |
[48-29] [28-9] [8-1]
Még a neve eljutott tudatomig. Abban a pillanatban homlokon csaptam magam, de persze csak gondolatban. Mekkora tuskó vagyok. Egy helyen dolgozunk, sőt már volt dolgunk együtt is, de nyakamat tettem volna rá, hogy kisebb-nagyobb háttérmunkámat is neki köszönhetem. Gyökér vagyok. Általában a gyerekekkel vagyok elfoglalva, no meg természetesen az apukákkal, akik csúnyán méregetnek „bizarr” külsőm miatt.
Megkönnyebbültem felsóhajtottam, amikor maga elé vette táskáját. Rendőrökhöz nem akartam fordulni, s nagyon jól tudtam, hogy úgy se csinálnának semmit.
Átpakoltuk a zakóm tartalmát a hátizsákba, majd felpillantottam rá. Szemem egyből megakadt vállán.
- Miss Wessex – kezdtem bele mondandómban. Háh, a névmemóriám jó, csak az arcokat jegyzem meg nehezen. – átveszem magától a táskát. Vagy vegye magára a zakómat nyugodtan. Nem szeretném, ha komolyabban kikezdené a táska a bőrét.
Zakóm újra téma. Mindig megjegyzik milyen minőségire adok. Ki rosszmájúan, ki csak úgy, de megjegyzi. Halvány mosollyal megcsóváltam fejemet. – Semmi baja nem lesz, annyira nem féltem én. Azonban nem szeretnék plusz munkával megterhelni Önt.
Ott álltunk egymással szemben egy darabig. Kicsit elmerengtem szemében, hogy milyen sziporkázó barnák. Szempillája igazi szemet gyönyörködtetővé varázsolta. Természetes szépség. Ritkaságnak számít ezekben az időkben. |
Bármennyire is szerettem volna, a férfi nem hagyta annyiban a dolgot, sőt át is vette tőlem a munka nehezét, helyette én a zakóját fogtam, azzal a pár dologgal, amiket ő belerakott. Nem voltam túl nagy szakértő, de láttam, hogy nem a legolcsóbb ruhadarabot tartottak a kezemben, ezért nagyon ügyeltem, nehogy valami baja essen. Az nagyon rossz lenne, ha ügyetlennek könyvelne el, majd kiderülne, hogy nővér vagyok, aki nap mint nap injekciókat ad be a betegeknek, meg infúziót fűz.
- Köszönöm - rebegtem hálásan és egy félénk mosolyt engedtem el felé.
Természetesen rémlett a neve, a nővérek közül mindenki ismeri őt, sokan plátói szerelmet is táplálnak iránta.
- Lolita London vagyok - fogatam el a felém nyújtott kezét. Ekkor azonban újra varami váratlan történt, amely során egy pillanatra ismét belémszorult a levegő. Kaiden magával rántott, nehogy egy őrült biciklis elcsapjon. Mivel nem szerettem volna elesni, kénytelen voltam a férfit használni támasznak, de szerencsére gyorsan megtaláltam önmagam. Örültem, hogy nem fogja a csuklómat, mert érezhette volna, ahogy pulzusom az égbe szökött.
- Köszönöm - mondtam másodszor is. - Persze, minden rendben van. - Ellenőriztem, hogy megvan-e a hátizsákom. Ekkor jutott eszembe, hogy pár dolgot bele is pakolhatnék, mondjuk azt, ami a zakóban van. Közben a váratlan gondoskodás melegséget csalt a szívembe.
- Segítene pár dolgot átteni a táskámba? - Egyik vállamról lecsúsztattam a hátizsák pántját. Mivel ujj nélküli, sötétkék top volt rajtam, nyomot hagyott, ahogyan a pánt húzta a bőrömet. Ügyetlenkedve pakoltam át egy kukoricakonzervet a zakóból a táskámba, de vártam, hogy Kaiden is besegítsen.
- Kész is - állapítottam meg, majd a zakóra néztem. - Kimosom, kivasalom és akkor visszatérítem, megígérem - esküdöztem. - De azt is megértem, ha nem szeretné ezt a drága holmit kiadni a kezéből. |
Remegő kezein megesett a szívem. Legszívesebben megfogtam volna, hogy megnyugtassam. Nem értettem mivel hozhattam zavarba. Visszakozni kezdett, de nem engedtem. Átnyújtottam neki a kabátom, amiben sokkal kevesebb élelmiszer volt, mint a szatyorban. Azt magamhoz vettem, annak ellenére is, hogy nem kérdeztem vagy jeleztem volna neki szándékomat.
- Nincsen „hagyja csak”, viszont a köszönömöt elfogadom – újabb mosoly ült ki arcomra.
Jobban szemügyre vettem a hölgyet. Ismerősnek hatott, de nem tudtam hova tenni. Az biztos, hogy nem angyal és ha démon, a kalapomat megeszem! Mivel nem akaródzott eszembe jutni honnan lehet ismerős, inkább bemutatkoztam.
- Kaiden Walsh – nyújtottam felé szabad kezemet.
Egy biciklis őrült tempóban haladt volna el mögöttünk, csakhogy nem igazán sikeredett felmérnie a terepet. Gyors reakciómnak köszönhetően megragadtam a nő karját és közelebb húztam, majd én is tettem pár lépést hátra. Idióta barmok... – jegyeztem meg magamban.
- Jól van? Ugye nem vitte el a táskáját? – gyors pillantást vetettem rá aggódó tekintettel. |
Nagyon gyorsan próbáltam az elgurult dolgokat összeszedni és beletömködni a másik, teli szatyorba, de ennek csupán az lett a vége, hogy a teli zacskó tetejéről is szánkáztak le a termékek. Már komolyan a sírás határán álltam, amikor egy férfit vettem észre, aki segít összeszedni az élelmiszereket.
Amint felnéztem, felismertem az egészségügyi központ gyerekorvosát. Egyből elpirultam és éreztem is, ahogy elöntött a forróság. A látszat azt mutatta, hogy ő nem ismert meg engem, de hát számára egy másodrangú nővérke nem is olyan fontos.
Viszont a helyzet, miszerint egy "felettesem" lábainál guggolok, eléggé kínos volt nekem. Gyorsan fel is álltam hát, egyik kezemben a dugig tömött zacskót tartottam, másikkal pedig egyensúlyozva próbáltam megfogni a szakadt darabot azzal a néhány termékkel, ami még benne maradt. Ez elég nehezen ment, hiszen az orvos láttára erősen remegni kezdett a kezem. Mindig is tiszteltem a nálamnál feljebb állókat, ő pedig aztán ott volt a központ listájának élén. Az is zavarba ejtő volt, hogy jóval magasabb volt nálam.
- Öhm, arra - válaszoltam vékony hangon a kérdésére, fejemmel mutattam az útra, amelyen éppen álltunk. - De hagyja csak kérem, majd én elintézem. - Azt még nem találtam ki, hogyan, de nem szerettem volna őt ezzel terhelni. |
Dobozok csörömpölése, zacskók és egyebek zöreje szakított ki pihenésemből. Rögvest talpra ugrottam, hogy segítsek a lánynak. Szegényen látszódott, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Nem mintha az ő hibája lett volna, amiért bedobta a törölközőt az a fránya szatyor.
Levettem zakómat és abba pakolgattam amennyit csak tudtam, végül összehajtogattam úgy, hogy ne peregjen ki belőle semmi. A többit kezembe fogtam és a lány felé fordultam. – Merre lakik? – villantottam egy kedves mosolyt. Aztán elgondolkodtam, hogy lehet nem ez volt a megfelelő első kérdés. Most már mindegy.
Azonban az megbotránkoztatott, hogy senki nem jött segíteni vagy hogy egyáltalán, mielőtt megtörtént a baj, nem segített a cipekedésben. Törékeny nőnek látszott, miért nem lehetett volna felajánlani? Emberek... |
A mai napon szerencsém volt, hiszen a két munkahelyem közül csak az egyikre kellett bemennem.
Amikor végre végeztem az egészségügyi központban, a kisboltba mentem, ugyanis szó szerint minden elfogyott otthonról. Nem tudom, hogy sikerült ennyire felélnem a konyhám tartalmát. Talán az segített rá, hogy gyűlöltem vásárolni, hiszen a boltokban sok az ember, mindneki csak tolakszik, pedig az akciós áru fél perc múlva is akciós marad.
A lényeg a lényeg, a kisboltba mentem, ahonnan két nagy, jól megpakolt papírtáskával jöttem ki. Nem szerettem a műanyagzacskókat, ha lehetett, papírtáskát választottam, az jobb a környezetnek.
Eléggé stresszes voltam a sok ember miatt, szerencsére ez nagyjából elmúlt, mire a parkba értem. Ha elértem a fák közé, az már azt jelentette, hogy nem vagyok olyan messze otthontól. Csak lassan tudtam haladni az úton, mert a két szatyor nagyon nehéz volt számomra. Más valószínűleg egykézzel könnyedén hazaszaladt volna vele, nekem azonban minden lépés küzdelem volt.
Nagyon reméltem, hogy éppen nem szeretne kirabolni semmi, hiszen könnyű áldozat lennék most, de nem igazán tudtam odafigyelni a környezetemre, sokkal inkább azt figyeltem, hogy ne szakadjon le egyik zacskó füle sem.
A füle egyiknek sem szakadt ki, azonban pár perc után az egyik szatyor alja megadta magát, kiszakadt, tartalma pedig nagy hangzavarral a földre esett, majd mindenfelé elgurultak a termékek.
Első reakcióm egy halk sikkantás volt, mert nagyon megijedtem, majd szégyenkezve leguggoltam, hogy gyorsan összeszedjem a szétszóródott élelmiszereket, mielőtt bárki megláthatna. |
Újonnan választott helyszínem Oroszország egy piciny városkájára esett. Sok helyen megfordultam már halhatatlan éveimben, legfőképp az ilyen apró helyiségek felkutatása végett. Szerettem a tömeget és az embereket, de élni más tészta. Amúgy is szerettem mindenről és mindenkiről tudni, úgyhogy ilyen szempontból is megfelelőnek látszott ez a település.
Úgy döntöttem, hogy kirándulok egyet, így egyenes a park felé vettem az irányt. Kutyasétáltatók mentek el mellettem, barátnők babakocsijukat tologatva, vagy gyermekeikkel kézen fogva. Néhány fiatal lányka is elsétált közelemben, akik susmusoltak. Félmosolyra húztam ajkaim, mire egymásra néztek és nagy viháncolásba kezdtek. Teljesen Audreyra emlékeztettek. Hátrapillantottam vállam fölött, hogy ellenőrizzem, nem követ-e. Szokása megviccelni. Azonban most nem láttam sehol se.
Kinéztem egy rokonszenves padot, ahol letáboroztam. Jól belátható volt, mégsem az orrom előtt sétálnak el a gyalogosok vagy éppen futók. Hátra dőltem, könyökömet megtámasztottam a pad háttámláján, s egy darabig lehunytam szememet. |
A külváros környékén található egy kis park, ahová futók, kutyasétáltatók és családok is gyakran eljárnak. A fák magasak és egészségesek, a gyep zöld, számtalan pad szolgálja a kényelmet. Barátságos környék, de este, sötétedés után azért nem árt vigyázni. |
[48-29] [28-9] [8-1]
|