|
Témaindító hozzászólás
|
2017.02.19. 16:55 - |
A főtér szinte ténylegesen a város központjában található. Takaros kis hely, emlékművel, szökökúttal és padokkal. A városháza is itt található meg. Aki magányra vágyik, neki annyira nem alkalmas ez a hely, mert errefelé folytonos a nyüzsgés, még éjszaka is. |
[35-16] [15-1]
| Lolita London:
Megnyugodtam, mert Kaiden nem vette a szívére, hogy a baleseteiről kérdezgetem. Elképzeltem izgága kisgyerekként, és muszáj volt mosolyognom. Fára mászás, bújócska, fogócska. Nem csak szám, de szívem is mosolygott. - Még iskolai éveim alatt volt egy szalagszakadásom. Imádtam röplabdázni, de volt egy rosszul sikerült lépésem és a bokámat elintéztem. De minden rendben van vele már, vagyis megszoktam, hogy szokott fájni. - Megvontam egy kicsit a vállam. Aztán eszembe jutott még egy emlék, kissé elkomorodtam, de azt is elmeséltem. - Meg egyszer... hát elgáncsoltak és nekiestem egy asztalnak. Igazából az exem volt, de tudja, fátylat rá. Össze kellett varrni, már nem is nő itt haj. - Kezemmel megkerestem a pontot a fejemen, amit ugyan a haj eltakart, de egy kis púp jelezte az ottlétét. - De már egyáltalán nem fáj, csak néha eszembe jut - szégyellősen elnevettem magam, mert nem tudtam, hogy mi lesz majd Kaiden reakciója. |
 Győzedelmes vigyorral segítettem fel Lolitára a zakómat. Nem volt teher számomra és én kevésbé fáztam, mint ő, úgyhogy ha fél órán át kellett volna ezen vitáznunk akkor sem adtam volna fel.
- Ilyen feltételek mellett szívesen lennék beteg – nevettem fel vele együtt. Kár, hogy nem arról vagyok híres, hogy folyton betegeskednék. Persze, nem hiányolom emberi életemből a megfázást, lázasan otthonfekvést és szenvedést.
- Ó, hogyne – kuncogtam. – Gyerekként igen izgága voltam, emellett érdekeltek a természettudományok és néhány kísérletezés közben, mondanom sem kell, lett néhány komolyabb sérülésem is – az emlékek hadára elmosolyodtam. Viszont nem látszódott semmiféle sérülés, angyalként meg olyan gyorsan gyógyultam kívül-belül, hogy az valami eszméletlen. – Magának hogy sikerült összeszedni? – utaltam a sztorira, hátha nem hadititok és tudunk valami viccesen közösen nevetni. |
Lolita London:
Megcsóváltam a fejem, amikor kérésem ellenére is felajánlotta a zakóját. Megfordultam és az ujjakba dugtam karjaim, s Kaiden felsegítette rám a ruhadarabot. Így már sokkal komfortosabban éreztem magam, nem csak a melegség miatt, hanem azért is, mert sokkal közelebb érezhettem így magamhoz őt.
- A szívemre venném, ha megbetegedne - néztem rá komolyan, majd megenyhültak a vonásaim. - De ha megfázna, főznék teát. Nem cukorral, mézzel - mosolyogtam rá. - Ki tudja, talán még énekelnék is. - Már nem bírtam ki, muszáj volt kuncognom.
Mivel nem bírtam sokáig egyhelyben állni, derekam jelzett, hogy mozduljak meg. Nem volt túl nagy helyünk, de hátamat nekivetettem az ajtónak, ezzel levéve áthelyezve súlypontomat máshová. Nem csak a derekam, hanem a bokám is fájt, de az már szinte természetes volt, hiszen mióta szalagszakadásom volt, a legkisebb frontot is jelezte.
- Önnek volt már komolyabb sérülése? - kérdeztemhirtelen bokámról eszembe jutva. - Öhm.. mármint, nekem volt, csak ezért kérdeztem.. tudja, csak úgy eszembe jutott. De ne mondja el, ha nem szeretné - ráztam meg a fejem. |
Megcsóváltam fejemet. – Nem, viszont most ajkai remegnek – pillantottam szájára, majd öltözetére újból. Nem mondom, hogy nem volt csinos, mert igenis az volt. Csak hát nem ilyen időre számítottunk.
- Miért ne adnám oda? – hökkentem meg, közben levettem zakómat. – Ne butáskodjon, Lolita. Én nem fázok. Vegye csak fel – tartottam felé a felsőrészt, hogy belebújjon. Nem engedhettem, hogy megfagyjon itt nekem.
Ilyen szempontból a kisvárosi élet nem volt előnyös, ugyanis egy taxit se lehetett hívni. Ha mégis, órák kérdése, mire egy nagyobb településről ideér. Most kicsit átkoztam magam, hogy nem autóval mentem dolgozni. |
Lolita London:
Reméltem, hogy nem egy szalmadombot varázsoltam a fejem tetejére, de mivel egy varjú sem szállt bele, megelégedtem vele.
Hogy nem fázom-e? Olyan aranyosan kérdezte, olyan törődő volt, hogy muszáj volt egy széles mosolyt prezentálnom neki.
- Kékül a szám? - kérdeztem, azonban nem kékülő, hanem kissé remegő ajkakkal. Alapból utáltam volna, ha ilyen esőzésbe keveredek, de Kaidennel az oldalamon annyira nem féltem, nem voltam ideges. Ujjaimat összekulcsoltam, mintha imádkoznék, hogy így melegítsem kezemet, közben pedig álkoztam a műzseb feltalálóját, illetve azt, aki az én ruházatomra is ilyet varrt.
- Egy kicsit fázok - feleltem komolyabban, de ez a komolyság azt jelentette, hogy már nem vigyorogtam, csak halványan mosolyogtam. - De.. nem szeretnék naiv lenni, de ha esetleg készülne nekem átadni valamely ruházatát, kérem, ne tegye. - Oldalra biccentett fejjel mosolyogtam rá, majd megérintettem a nyakam, mert kicsit befújt oda a szél.
|
Megmosolyogtam a bárányhúsra tett megjegyzését. Hát igen, én is sajnáltam őket, de sajnos engem sem hatott meg a vegán és vegetáriánus életmód.
- Tökéletes – értettem egyet és kicsit szaporább léptekkel közelítettük meg a fedett helyet. Hajamat pont annyira áztatta el az eső, hogy homlokomra tapadt. Megnéztem, hogy Lolita mennyire úszta meg az esőzést… dobbant egyet szívem. Esküszöm még így is tökéletesen nézett ki. Kontya nőiesebbé varázsolta. Nagyon szép arca volt, így, hogy felfogta haját, jobban tudtam benne gyönyörködni.
- Nem fázik? – tértem vissza a Földre és nem éppen meleg ruházatát vizslattam. |
Lolita London:
- Szegény bárányok - szomorodram el, ugyanis eddig nem hallottam senkiről, aki szeretné a bárányhúst. És íme, most egy egész országról derül ki. Nagyszerű. Persze mondhatnám, hogy szegény csirkék, vagy szegény malackák, de nem voltam vegetáriánus.
Nálam sem volt esernyő, de ez egyértelmű volt, szóval nem szólaltam meg. Körbenéztem, hogy hol találhatnánk magunknak fedezéket, ugyanis annyira elkezdett zuhogni az eső, hogy pár másodperc alatt teljesen vizes lett a ruházatom. Nem is öltöztem olyan vastagon, hiszen bírtam a hideget, mondjuk azért esőzésre nem számítottam.
- Nézze - mutattam egy épületre, ahol a bejárat előtt egy kis kapualj volt, ami fedett volt, oda nem esett az eső. Ha nem találtunk jobb helyet, akkor gyorsan beálltunk oda. Így legalább fentről nem esett ránk az eső, csupán oldalról ért minket, ha a szél úgy fújta.
- Ilyenben sem volt még részem. Legalábbis itt nem. - Angliában rengetegett esett, de ott arra fel voltam készülve. Előhalásztam egy hajgumit a táskámból, hogy összekössem elázott, kicsit már csapzott hajamat. Így sajnos el kellett engednem a férfit, de legalább egy kontyot tudtam formálni a hajamból. |
- Nincsen ebben semmi – mosolyogtam. – Nos, az egy dolog, hogy itt is meglehet venni a hozzávalókat meg a fűszereket, de nem ugyanazok. Plusz a görögök szeretik bárányból is csinálni a húst – tisztáztam. Lehet hasonlót csinálni, de hát az sosem ugyanaz. Ez minden konyhával így van, legalábbis ez az én véleményem.
Lolita kinyújtotta kezét és észrevettem rajta szép nagy cseppeket. – Jobb ha fedezékbe húzódunk, ugyanis nálam nincs esernyő – pillantottam fel, majd szétnéztem, hogy merre bújhatnánk meg. |
Lolita London:
Elgondolkodtam kicsit Görögországon. Még sosem jártam ott, bár ismertem ógörög verseket, az építészetet, meg az elmaradhatatlan gyrost. Elkapott a kísértés, hogy minél előbb egyek hatalmas gyrostálat, de tudtam, hogy ez elég szürreális gondolat jelenleg.
- Maga szerint mennyiben más a görög gyros, mint az itteni? Bocsánat, ha egy kicsit abszurd vagyok - nevettem el magam. Azt hiszem, nem sok ismerősével beszélgetett erről, bár ki tudja, lehet, hogy tévedek.
Ekkor elkezdett csöpöröni az eső. Először nem is éreztem, aztán valami különös érzés kerített hatalmába, majd határozottan észrevettem az időjárás változását. Kinyújtottam felfelé fordított tenyeremet, hogy ott is érezzem az esőcseppeket. - Ó - tátottam el a szám. |
- Ha nem most, egyszer biztosan – bólintottam. – Az északi országok valóban vonzóak. Olyan más, távoli. Különlegesek – értettem vele egyet. Fjordok, észak-európai konyha, szaunák. Jávorszarvas les. Biztos izgalmas lehet.
- No, igen. Nem hiszem, hogy sok ember ellenkezne, ha meglepnék egy ilyen úttal – nevettem. – Én szeretem a meleget, és Görögország a kedvencem ilyen téren. Persze, élni nem élnék ott. Iszonyat lusták a görögök és hangosak – meséltem tapasztalataimat. Még a kajájukkal se lenne baj, bár mindennap gyrost enni…
Elgondolkodtam milyen jó is lenne most egy homokos tengerparton sétálgatni kettecskén. Hallgatni a tenger zúgását, látni a lábfejünket a kristálytiszta vízben. Hajókázni menni, végig kóstolni mindenféle tengergyümölcsét, reggelente pedig frappét inni. |
| Lolita London: - Nem tudom, miért ez az ország fogott meg, de mindenképp az északi országokat szeretem. Finnországba szívesen ellátogatnék, még sosem voltam ott. Igazából ismerősöm sincs, aki volt, de nagyon szép és meggyőző képeket láttam - vontam meg a vállam. - De nem hiszem, hogy valaha eljutok oda - tettem hozzá gyorsan, mielőtt Kaiden felajánlja, hogy csatlakozik hozzám. Jelen pénzügyi körülményeim között Moszkvába sem tudnék elutazni, nem hogy külföldre. Kis szünet után folytattam: - Persze, nem ellenkeznék, ha valaki befizetne egy melegebb túrára. Spanyolország, Portugália, Olaszország... Fürdeni a tengerparton, koktélokat iszogatni, meg ilyenek... az is jó lenne. De ha nagyon muszáj választanom, akkor észak - fejeztem be végül mosolyogva. - És önnek mi az álom úticélja? |
A kérdésen el kellett gondolkodnom. Igazából már nem is számolom annyira a napokat, az évekről nem is beszélve. – Körülbelül két éve, de már nem tudnám megmondani pontosan – mosolyogtam rá, majd én is előretekintettem, nehogy egy villanyoszlopra csavarodjunk.
- Van másik kedvenc országa vagy városa, ahova szívesen menne nyaralni? Vagy szereti ezt a nem mediterrán éghajlatot? – tettem fel újabb kérdést. Mivel sok helyen megfordultam, így én tudtam azonosulni, viszont kíváncsi voltam arra, hogy milyen környékeket és hangulatot szeret. Netalántán még az is kiderül, hogy az olasz konyhát szereti-e vagy sem. |
 - Köszönöm - mosolyodtam el és elfogadtam a felém nyújtott karját. Ismét kiélvezhettem, hogy milyen őt érinteni. Az első pár lépésnél zavarban voltam, mert vihognom kellett a helyzettől, de egy pillantás alatt megnyugodtam.
Lassan haladtunk az épületek előtt, de megtehettük, hiszen nem is siettünk sehová. De ebben a helyzetben, ha siettem is volna, akkor sem tudott semmi arra késztetni, hogy szaporázzam meg a lépteimet. Meg amúgy sem olyan vészesen lassan haladtunk, mint azokban a nyálas romantikus filmekben, amiket manapság forgatnak, hanem normális, de lassú tempóban.
A fejemben lejátszódott újra és újra a beszélgetésünk a cukrászdában, ekkor eszebe jutott, hogy én el is felejtettem megkérdezni:
- Ön mióta él itt? - Kérdőn felnéztem rá, majd ismét előre, nem szerettem volna elbotolni, mert nem figyelek.
|
Természetesen meghívtam Lolitát. Tetszett, hogy nem műhisztizett, azért, hogy fizessünk felesbe vagy mindenki a magáét. Volt már ilyennel is dolgom – az nem is volt nevezhető randinak, hiszen csak a kávéautomatánál álltunk -, és iszonyat lelombozó.
Megmosolyogtam kérdését – Haza kísérem – válaszoltam, s kitártak karomat, hogy belekaroljon és úgy tegyük meg további utunkat. Láttam, hogy egy ideig tétovázik, én azonban nem bántam meg, hogy ilyen elhamarkodottan döntöttem. Ha elfogadta, egy újabb nagy mosollyal nyugtáztam és elindultunk az utcán egy-egy kirakat mellett elsétálva. |
Lolita London:
Elfogyasztottunk mindent, amit rendeltünk. Nagyon jól éreztem magam, majdnem kicsattantam az örömtől. Kaiden hívta a pincért és kértük a számlát. Igazából nem erőlködtem annyit, hogy én fizessek, vagy felezünk-e, vagy hogy lesz, egyszer megkérdeztem, s úgy cselekedtem, ahogy Kaiden válaszolt. Persze, ha meghívott, megköszöntem.
Mikor elhagytuk a cukrászdát, furcsa volt, hogy már nem érzem érintését kezemen, pedig csak pár pillanatig tartott az asztalnál. Különös, hogy mennyire hozzászoktam ehhez én, aki szereti elkerülni a fizikai kontaktust.
- Hazakísérjük egymást? - kérdeztem, ha Kaiden mellém léppett a járdán. Még nem gondoltam bele, hogy ez hogyan kivitelezhető, hiszen előbb utóbb valaki hazaér, akkor pedig a másikunk egyedül marad és a terv megdől. Igen, felnőtt létemre tényleg ez foglalkoztatott és okozott fejtörést. Egyébként semmi sem vehette jó kedvemet. |
- Nem, az Whitney Houston. Ő se semmi hanggal rendelkezik, ez igaz – bólogattam, majd teámba kortyoltam. Régen volt, hogy moziba mentem volna vagy valami minőségi filmet néztem volna meg. Valahogy egyedül ezek nem kötöttek le.
- Nem fogok meglepődni – nevettem halkan. Bár ezzel csak még jobban felcsigázott, hogy vajon milyen hanggal rendelkezik. Nem vártam semmi lehengerlőt, de azért biztos megdobbantotta volna a szívemet ha hallhattam volna. Főleg ha nekem énekel.
Megkóstoltuk egymás sütijeit és láttam, hogy Lolitának nagyon bejön a választottam. Gondoltam, majd hazafelé veszünk még, hiszen isteniek voltak a sütemények. Szerintem ő sem ellenkezett volna.
Amikor megemlítette „két kezességem” megilletődtem. Szóval észrevette. Pedig nem volt könnyű kiszúrni. Én alapból nem is figyelem az embereket, hogy melyik kezükkel mit csinálnak, másrészt mindent teljes mértékben jobb kézzel csinálok, kivétel az írás. Furcsa berögződés, de így van. Jobban nem is tudok olyan szépen írni, nehezemre esik. – Nos, igen… - doboltam ujjaimmal, ahogy az én tányéromról is elfogyott minden – így nőttem fel. Nekem igazándiból fel se tűnik – mosolyogtam rá. Figyelmes.
Pár perc néma csendben ülés és egymás nézése után megkérdeztem, hogy indulhatunk-e. Ha válasza igen volt, akkor előtte odahívtam a pincért és fizettem neki. |
Lolita London:
- Tina Turner? Ő játszik a több, mint testőrben? Vagy keverem valakivel? - Nagyon rég láttam a filmet, akkor még kicsi voltam, így nem emlékeztem teljesen rá. Meg szerettem volna nézni ismét, de valamiért kicsit tartottam is tőle. Általában a reklámokon is tudtam pityeregni, most egy ilyen filmen vízesést csinálnék a szobába. - Csak nehogy meglepődjön, ha dalra fakadok - vigyorodram el.
És kacsintott. Jesszusom, kacsintott, és ez volt a legellenállhatatlanabb kacsintás, amit valaha láttam. Egyáltalán létezik ilyen szó? Egy pillanatig elfelejtettem kifújni a levegőt, de gyorsan észbekaptam és pótoltam, visszaállt az eredeti légzésem.
Néztem, ahogy megízleli a sütimet, úgy láttam, tetszik neki. Mikor megkínált, én is úgy tettem, ahogyan ő, levágtam egy kis darabot a süteményből és megettem.
- Hm.. - egyből elkerekedtek a szemeim, olyan finom volt. Már megbántam, hogy sima csokisat rendeltem, sokkal jobb választás lett volna, ha olyat kérek, mint ő. Egy pillanatra megakadt a szemem a villáján.
- Érdekes, hogy a bal kezével ír, de minden mást a jobbal csinál - jegyeztem meg. Nem volt olyan meglepő, higy ezt észrevettem, a balkezes férfiakat mindig kiszúrtam. Ez is egy olyan téma volt, ami semmiség, mégis annyira jó lett volna erről beszélni.
Közben elfogyott a sütim, már csak a víz volt előttem.
|
Egy újabb köszönömöt mormoltam el neki félszeg mosollyal. Hihetetlen, hogy mennyire megtudja változtatni a kedvemet egyik pillanatról a másikra. Megráztam fejemet széles mosollyal. – Ez nem arról szól, hogy olyan hangja van-e mint Tina Turnernek. Szóval adósom egy énekléssel, megjegyzem – kacsintottam rá csibészesen. A régi „szép” idők jutottak az eszembe, amikor ezzel a kacsintással csajoztam. Nem tudtak neki ellenállni a nők, az egyszer biztos.
- Igen, kérek – hajoltam előrébb, hogy megkóstoljam Lolita választását. Majd az én tányéromat is előrébb toltam felé, hogy vegyen szintén belőle. A csokis tuti bejön neki, nem tudom a mogyoróval viszont hogy áll. |
| Lolita London: Hát igen, a Bare Neccessities mindenkit felvidít. Tudtam. Kaiden is csak nevetett, egyből jó kedve lett. Nem bírtam ki, én is nevetem, bár nem olyan hangosan. - Így sokkal jobb látni önt - biccentettem oldalra a fejem és úgy fürkésztem az arcát. Finoman megszorítottam a kezét, de ez amolyan ösztönös mozdulat volt, én észre sem vettem. - Csak vicceltem, annyira nincs jó hangom - vontam meg a vállam és olyan "van ez így" mosollyal néztem rá. Most, hogy mindketten ismét jókedvűek voltunk, visszataláltam a villámhoz. Igaz, még mindig fogtam Kaiden kezét, de nem éreztem magam kínosan. Valószínűleg, ha mással ülnék így, nem tetszene, de Kaidennel nagyon jó volt. Nagyon ízlett, amit választottam, aztán eszembe jutott, hogy ezt Kaidennek is meg kellene kostólnia. - Egy falatot? - néztem rá célzón a tányéromra, majd vissza a férfira. |
Újra rá pillantottam, mosolyom őszintébbé vált, majd amikor közölte, hogy az ölembe ül és úgy fog énekelni, ha nem leszek jókedvű kitört belőlem a nevetés. Biztos meghallották a pincérek, jóllehet az idős pár is, akik jóval arrébb ültek tőlünk.
- Lolita, köszönöm! – jóleső nevetésem kissé alább hagyott, de még mindig kuncogtam. Elűzte minden bajomat és aggódásomat. Örültem, hogy itt lehetek vele és erre koncentráltam.
- De szívesen meghallgatom az Ön verzióját is – vigyorogtam még mindig, kezét el nem engedve. Apró keze, és vékony, puha ujjain kellemes volt elidőzni, akárcsak barnai szemein, amik jókedvet sugároztak. |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Győzedelmes vigyorral segítettem fel Lolitára a zakómat. Nem volt teher számomra és én kevésbé fáztam, mint ő, úgyhogy ha fél órán át kellett volna ezen vitáznunk akkor sem adtam volna fel.
- Köszönöm - mosolyodtam el és elfogadtam a felém nyújtott karját. Ismét kiélvezhettem, hogy milyen őt érinteni. Az első pár lépésnél zavarban voltam, mert vihognom kellett a helyzettől, de egy pillantás alatt megnyugodtam.