|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.27. 23:44 - |
A külváros környékén található egy kis park, ahová futók, kutyasétáltatók és családok is gyakran eljárnak. A fák magasak és egészségesek, a gyep zöld, számtalan pad szolgálja a kényelmet. Barátságos környék, de este, sötétedés után azért nem árt vigyázni. |
[48-29] [28-9] [8-1]
 Elhallgattam, mikor a nő beszélni kezdett, azonban nem mozdultam, kezeimet még mindig ugyanúgy tartottam: a ceruza és a füzet vészesen közel a nőhöz, ahogy az előbb is. Így hallgattam végig a monológját. Tehát ő a táncolásban lelte örömét. Jobban belegondolva vékony alakja, amire persze csak ízlésesen pillantottam, mikor először megláttam, tökéletesen illett a tánchoz. Aztán ez lehet belemagyarázás is. Szó nélkül belelapoztam a füzetembe, ahol mindenféle kusza vonalak keresztezték egymást, semmit nem ábrázolt a kép, egyesek talán még művészetnek sem gondolnák. Mrgmutattam a nőnek. - Ezt akkor rajzoltam, miközben Bach egyik zenéjét hallgattam. Zseniális figura, van egy érdekes történetem róla, de most nem ez a lényeg. - Ismét az üres oldalra lapoztam. - Kérem, képzelje el, hogy milyen volt, amikor táncolt, mit érzez, amikor táncol és engedje szabadon a kezét. Mondanám, hogy csukja be a szemét, de azt én sem szívesen tenném - mosolyodtam el és még mindig kitartóan felé nyújtottam az eszközöket. - Szeretném, ha megtenné. De ha nem megy, - tettem hozzá csibészesen, - akkor szívesen megforgatom itt a parkban egy kis keringővel. |
 Megrökönyödve néztem a férfire, amjd a felém nyújtott füzetre és ceruzára.
- Nos nem hinném, hogy ez ilyen egyszerűen menne. Mármint fogalmam sincs, hogy mit rajzolhatnék.- pislogtam úgy meredve a kezében tartott tárgyakra, mintha azok minimum meg akarnának harapni.
Nem is tudtam volna megmondani, hogy mikor rajzoltam utoljára.
- Különben meg, ne aggódjon mittam, cseppet se bánom az egészet, volt más, ami jobban érdekelt és jobban is ment.- mosolyodtam el kedvesen.
- Táncolni nagyon szerettem és engedték is, csak aztán... Válttoztak a dolgok, és vele együtt én is.- sóhajtottam fel.
-Szóval miattam nem érdemes aggódni. Már tűl nőttem az ilyesmiken és nagyraértékelem, hogy a családom akkor őszinte volt velem, mert olyan irányba tereltek vele, amit egyáltalán nem bántam meg.- fejeztem be végül, aztán elcsendesedtem. |
Nagyon meglepődtem a hölgy szavaira. Mégis hogy mondhatnak egy kisgyereknek olyat, hogy nem lesz grafikus? Ennél jobban nem lehetne belegázolni azoknak az apró lények lelkébe, akik még olyan ártatlanok és tényleg azt sem tudják még igazán, hogy milyen az őket körülvevő világ. Őket igenis bátorítani kell, nem lemetszeni a kirügyező ágacskáikat. Én magam mindig is egy nyugodt ember voltam, azonban most a kelleténél egy kicsivel nagyob vehemenciával nyújtottam da a nőnek a ceruzát és a füzetet. - Kérem, rajzoljon valamit. Bármit, amit csak gondol - vettem elő kérlelő hangom. |
- Nincs mit.- biccentettem, mivel csak őszinte voltam a képességeit illetően. Nem tudtam volna hasznosítani ugyan, de nem bántam volna, ha én is tudok így rajzolni.
- Hm, értem, mondjuk hobbinak nem rossz, egyszerűbb, mint azoknak, akik az adrenalint kedvelik.- feleltem szórakozottan. Nem egy ilyen ember szokott rendszeresen a kórházba tévedni, miután majdnem a nyakát törte. Azt lehetne hinni, hogy csak a fiatalabbak, de sokszor még idősebb korosztályból is voltak ilyen esztelen emberek. Próbáltam ugyan megérteni az ilyesmit, de nem ment.
- Megértem, én személy szerint biztosan lusta lennék annyi cuccal megpakolva kijönni ide, aztán meg vissza. Mondjuk motiváció és hibbi iránti szenvedély kérdése ez, azt hiszem.- vontam vállat. Leginkább csak tippelni tudtam.
- Nem, vagyis...-tűnődtem el.- Leginkább nem tudok, éppen ezért nem is szoktam.- magyaráztam összeráncolt szemöldökkel.- Nem tudnám megmondani, hogy szeretek e, mivel tényleg nem szokásom rajzolni. Már gyerekkánt is hamar közölték velem, hogy grafikus az nem lesz belőlem.- mosolyodtam el. Lehet gonoszan hangzott, de igazából ezzel én is egyet tudtam érteni. |
- Köszönöm - mosolyodtam el őszintén, amikor megdicsért.
- Nem, nem - ráztam meg finoman a fejem. - Ez csak olyan hobbi - fűztem hozzá. Én mindig is úgy tekintettem a valós foglalkozásomra, mint egy kedvtelésre, így nem éreztem úgy, mintha olyan komoly foglalkozásom lenne.
- Egyébként festeni jobban szeretek, csak annyira nagy művész nem vagyok, hogy kihozzam ide a hatalmas vásznakat és festékeket. - Egy halk kuncogást eleresztettem.
- Ön szeret rajzolni? - kérdeztem érdeklődve, s bármelyik pillanatban képes lettem volna átadni a kis jegyzetfüzetemet, hogy kiélhesse a rajzolási vágyát, ha szeretné. Amíg válaszolt, természetesen felfüggesztettem a firkálásomat, hogy teljesen rá tudjak figyelni. Én hittem abban a klisében, hogy a férfiak egyszerre csak egy dologra tudnak koncentrálni, és tudatosan megtettem mindent, hogy ne kerüljek a semmidobozba, ahol felesleges hozzám beszélni is. |
Haloványan elmosolyodtam, amikor kissé felémfordította a füzetet, amiben éppen rajzolt. Kedves és figyelmes gesztus volt és sokszor fura természetem ellenére is tudtam értékelni. Nem sok olyan embert ismertem, akik ennyire barátságosak és nyitottak lettek volna idegenek felé. Pláne, ha magamból indultam ki.
A megszólalása kissé meglepett, mivel annyira belevolt merülve a rajzba, nem számítottam arra, hogy lesz hozzá fűzni valója.
- Én nem tudnék választani, elvégre mind a kettő komoly jelentéssel bír, persze ha a régieket vesszük. A mostaniak leginkább csak dekorációk.- állapítottam meg.
- Mellesleg ügyesen rajzol, talán ezzel foglalkozik? -érdeklődtem. Mostanra már sokadjára bizonyítottam, hogy a művészetre hajlamosabb emberek felkeltik a kíváncsiságom. Én mindig is reál dolgokkal voltam körülvéve, biztosan vonzott ez az újdonság.
Egy pillanatra még azon is eltűnődtem, hogy milyen lett volna, ha valaha is mutatok kis tehetséget is, a táncon kívül bármi máshoz. Sokszor még erről az apró tehetségemről is megfeledkeztem. |
A sporthoz való hozzászólása egészen úgy hatott, mintha elég fanatikusan kedvelné az egészséges életmódot. Ami persze nem baj, mert szerintem is fontos az egészségünk megőrzése.
Egy pár pillanatig csak tanácstalanul firkáltam a lap szélére, mert nem láttam semmi ihletet. Aztán ahogy húztam a vonalakat, kibontakozott egy szökőkút. Nem tudom, hogy ez honnan jött, hiszen a közelünkben nem volt egy ilyen építmény sem.
Láttam, ahogyan a mellettem ülő nő belepillant a vázlatfüzetembe, amit nem bántam. Kicsit felé fordítottam az aktuális oldalt, hogy jobban láthassa, ha szeretné.
- Jobban szeretem a vízköpőket a szökőkutaknál - állapítottam meg inkább csak magamnak, nem tudom, miért mondtam ki hangosan. Nekiláttam egy sárkányfejvízköpő felskiccelésének, csak az akasztott meg, ha a hölgy megszólalt, ami persze nem zavart. |
- Értem, a soprt jó, sokat segít, hogy az ember megőrizze az egészségét.-bólintottam. Olyanra sikerült ez a mondatom, mintha minimum a rendelőben egy beteggel tárgyaltam volna ki, hogy milyen az életvitele.
Ezután beállt egy kisebb csend, amit magamban nyugtáztam. Annak ellenére, hogy orvos vltam és egy időben sokszor kellett idegenekkel is foglalkoznom akár, még se tudtam valami könnyen megtalálni a hangot az emberekkel rendelőn kívül. Meg persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy ezt nem is nagyon szoktam erőltetni. Valójában az én hibám, de aligha tudtam, vagy akartam volna ezen változtatni.
A ceruza sercegése ébresztett fel. Kíváncsian néztem oda, bár sok közöm nem volt hozzá, hogy mit csinál és kifejezetten nem volt diszkrét lépés, oda kapni a fejem. Mindennek ellenére azt vettem észre, hogy érdekel, amit csinál, már csak azért is, mert jómagam sose tartoztam a különösebben szépe rajzolók csoportjához.
A művészetet pedig mindig is tudtam értéelni, ha már belém nem sok alkotói szellem szorult. |
- Személyszerint én szeretek ide kijárni, futni vagy csak ülni és figyelni az embereket, de még nem fordult elő velem olyan, hogy ne találtam volna szabad padot - jegyeztem meg. Ezután kicsit csendben maradtam, hogy magamban mérlegelhessem a helyzetet. A nő egy picit távolságtartó volt, így azon tűnődtem, hogy a hotdogom befejezése után mennyit illene a társaságában maradnom. Kedvem támadt rajzolni is, szóval elűztem minden kételyt, s miután alaposan megtöröltem ujjaimat, belső kabátzsebemből egy kis noteszt húztam elő, ami alig volt nagyobb a tenyeremnél. Nem szóltam semmit, csak kinyitottam egy szabad oldalon, s ceruzámmal pár kusza vonalat húztam a lap szélére. |
Majdnem vágtam egy fintort arra, ahogy válaszolt, de inkább vissza fogtam magam. Elvégre nem azért jöttem, hogy ellenségeskedjek bárkivel is, bár természetemből adódóan, nehéz volt megállni. Mindenesetre egész jól sikerült.
Nem igazán figyeltem a mellettem ülőt, de félszemmel még így is jól láttam, hogy milyen hamar elpusztította a hotdogot, és kezdett bele a következőbe.
Ami a legfurcsább volt nekem, az az, hogy a furcsasága ellenére, meg volt az a bizonyos kisugárzása, amiből tudtam, hogy nem ostoba ember került a társaságomba. Igazából még kicsit fel is keltette az érdeklődésemet ez a fura idegen, mivel a tapintható különcség ellenére, volt benne valami, amiből tudtam, hogy ő az a fajta, akit nem szabad elsőre megytélni.
Ezen annyira elgondolkodtam, hogy ismét azon kaptam magam, hogy megszólalt.
- Nos, tényleg jópáran vannak itt. Én személy szerint nem igazán járok ki ide, így viszonyítási alapom sincs.- feleltem, tekintetemet körbe hordozva a területen, ahol tényleg sok ember nyüzsgött.
Mivel a kávém időközben elfogyott, a padmellett elhelyezett kukába dobtam a poharat, ami csak karnyújtásnyira volt. Nem nagyon kellett hát megerőltetnem magam. |
- Ha nem, hát nem - vontam meg a vállam és olyan arcot vágtam, mint akibtájékoztatni szeretné beszélgetőpartnerét, hogy mekkora üzletet bukott el. Ismét számhoz emeltem a hotdogot és jóízűen beleharaptam. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy vajon mennyit kell majd a futógépen töltenem, de nem sajnáltam. Valamit valamiért. A vak is láthatta, hogy nem szenvedtem a túlsúlytól. Nem volt annyira finom az étel, mint amennyire akartam, hogy az legyen, de nem kellett volna túl nagy ábrándokat fűznöm az ízéhez. Lassan ettem, szépen megrágtam és odafigyeltem, hogy ne csámcsogjak, hogy még véletlenül se zavarjam a mellettem ülőt. A hotdog méretéből adódóan, három harapás után eltűnt, így nekiláttam a másiknak is. Egy nagyobb család sétált el előttünk, volt vagy négy gyerekük, no meg legalább ennyi kutyájuk, így kénytelen voltam megjegyezni: - Hihetetlen, hogy mennyien vannak itt a parkban. Ehhez nem vagyok hozzászokva - nevettem el magam. Nem haragudtam volna, ha csak egy erőltetett mosolyt kapok válasznak, de ha már így egymás mellé rendelt minket a hotdogok istene, akkor akár beszélgethetünk is. |
Szerencsémre nagyon nem vette fel, hogy mit csináltam, bár elve eléggé fura fazonnak tűnt, így nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
A köszönetére, csak biccentettem egyet, mivel nem terveztem beszélgetésbe elegyedni.
Persze ez nem éppen úgy jött össze, ahogy gonfoltam, mivel nagyon úgy festett, hogy partnerem nagyon is szeret fecsegni, ha úgy van.
Türelemmel hallgattam, amit mond. Kissé kimért mosollyal csóváltam meg a fejemet.
- Nem kérek köszönöm, egyen csak.- válaszoltam. Nem igazán akartam az orrára kötni, hogy ha éhes is lennék, se tömném magamba azt, amit ő. Nem voltam vegetáriánus, de az ételek többségét ellenőrzött helyről szerettem venni és fogyasztani. Mint orvos, erre különösen nagy figyelmet fordítottam,bár ez sokak szerint nem volt kellő mentség, hiszen attól még nem kell teljesen az egészsgnek szentelnem magam. Igazából erre szükség volt, ha nem vagyok beteg, akkor dolgozhatok, és amikor dolgozok, hasznosnak érzem magam és végülis az is vagyok.
Az akcentusára felfigyeltem ugyan, de nem tettem megjegyzést, mivel elinte nekem még ennél is borzalmasabb kiejtésem volt. Sokszor még most is, mikor nem figyeltem oda eléggé. |
Engedélyt kaptam a hölgytől, hogy leülhessek, még éppen időben, hiszen a hotdognak már csak másodpercei voltak az életéből, legalább is mielőtt a földre zuhant volna. - Köszönöm. - Azonnal leültem, a nő pedig megigazította a csintalan ételt a kezemben, a köszönet azért is járt neki. Az egyik hotdogot az ölemba raktam, a másikba pedig már éppen jóízűen beleharaptam volna, de ekkor eszembe jutott, hogy talán elkezdheti magát kellemetlenül érezni a hölgy, ha mellette eszem. Az étel csupán pár centiméterre volt a számtól, de én elemeltem onnan. - Kéri az egyiket? - kérdeztem meg felé nyújtva azt, amibe majdnem beleharaptam. - Persze a másikat is választhatja, abba nem haraptam bele majdnem. - Ahogy meglódult a beszédem, egy kis angolos akcentus hallatszódhatott, de ahogy észrevettem Gorod elég színes a nyelvek terén. |
A merengésemből torok köszörülés ébresztett fel, mire zavartan pislantottam egyet, utána fordtottam csak a hang irányába a fejemet.
Egy férfi állt ott, két hotdoggal a kezében, viszont az egyik különösen állt a kezében.
- Hm, hát persze.-motyogtam és ösztönösen oda nyúltam eligazítva kezében az ételt.
Nem tehetek róla, de van néha bizonyos segítési kényszerem, na meg szeretem a rendezett dolgokat, a szememet pedig kifejezetten bántotta, hogy nem megfelelő módon van az a fránya kaja.
- Elnézést.-mondtam, mivel azután esett csak le, hogy más ételéhez nem szokás nyúlkálni, főleg nem így. Legközelebb mi lesz? előkapok, valami előkét és a nyakába kötöm? Szörnyű vagyok. Lehetséges, hogy így ütözik ki rajtam a munka hiány, vagy egyszerűen csak kellően paranoid vagyok.
Igazából mindre láttam bőven esélyt, szóval megadóan vártam, hogy mit szól új partnerem, az előbbi anyáskodó megnyilvánulásomra.
Igazából a kifakadástól nem tartottam, leginkább csak nem volt kedvem, vitába bonyolódni akkor, mikor elméletileg pihennem kellene. Az már teljesen más kérdés, hogy ez egy cseppet se megy. |
Reggel korán felkeltem, mert eszembe jutott egy nagyon jó szereplő és mindenképpen fel kellett vázolnom, nehogy elfelejtsem. Gondosan megírtam minden részt, amit kigondoltam, gyakran visszatértem és töröltem is innen-onnan, no meg átjavítottam magamat, s mikor elkészült a mű, még egy kis rajzot is felskicceltem, hogy én hogyan képzelem el a külsejét a karakternek. Nevet nem adtam neki egyelőre, helyette inkább egy másik fájt nyitottam meg a laptopomon és egy nagy bögre tea mellett folytattam a könyvem írását, mert tegnap is csak azért szakítottam meg a munkát, mert tudtam, hogy használhatatlan leszek, ha nem fekszem le időben. Röpke három óra el is szállt, mikor észbekaptam, s úgy döntöttem, hogy kicsit kiszellőztetem a fejem. Mivel még mindig pizsamában voltam, ez a hátránya, ha valaki otthonról dolgozik, felvettem pár kényelmes holmit és elindultam a park felé. Arra gondoltam, hogy útközben keresek egy utcai hotdogost és ott ebédelek, de úgy voltam vele, hogy ha nem találok semmit, akkor sem esem kétségbe, mert akkor hazajövök és összedobok itthon valamit.
Nagyon lelkes lettem, mikor a park felé menet találtam egy árust, aki olyan tipikus filmes tolható kocsiról árulta a hotdogot. Mesés. Gyorsan oda is rohantam, s nem figyelve akcentusomra, kértem egyet. Azonban elég csalódott voltam, amikor megláttam a méretét, mert nem volt olyan nagy. Mondhatni kicsi volt. Ezért gyorsan kértem még egyet, s miután fizettem, jobb és bal kezemben is egy hotdoggal távoztam. A park felé meneteltem tovább, de meglepetésemre annyira televolt, hogy egy szabad padot sem találtam. Ezért úgy gondoltam, hogy leülök valaki mellé. Általában ezt nem szokták szeretni az emberek, de az egyik hotdog kezdett felborulni a papírcsomagolásban, megigazítani pedig nem tudtam, tehát nem maradt más választásom, le kellett ülnöm.
Egy szimpatikus hölgyre esett a választásom, aki kicsit merengve bámult egy pontot a távolban. Megköszörültem a torkom:
- Elnézést, leülhetek? - Magamban hozzátettem egy imát, bár nem voltam vallásos, de nagyon kérleltem a hotdogok istenét, hogy ne kenődjön rá egy csepp kechup sem a kezemre. |
Már el is felejtettem jó formán, hogy milyen is az, mikor kénytelen vagyok szabadnapra menni. Természetesen nem betegedtem le, a főnökeim szólítottak fel rá, hogy ideje mást is csinálnom a folytonos hajtáson kívül.
Részben igazuk volt, de nem éreztem még szükségét annak, hogy ezt ki is váltsam.
Éppen ezért lehetett az, hogy a parkban kötöttem ki. Fogalmam se volt, hogy hova mehetnék, mivel nem igazán szoktam magamnak programokat tervezni.
Végül egy padnál álltam meg, forró kávét szorongatva a kezeim között. Nem volt a koffein híve, de most különösen jól eset.
Eltartott egy kis ideig, mire rá szántam magam arra, hogy leüljek és úgy tegyek, mint egy gond nélküli ember.
Annyira magamba szálltam, hogy fel se tűnt, jó formán cikáznak az agyamban felvillanó képek, különböző latin kifejezésekről és a hozzájuk köthető betegségekről. Még ilyenkor is a munkán járt az agyam, nem tudtam elszakítani magam tőle. Néha azért annyira észre vettem magam, hogy beleigyak a kávéba, de amúgy úgy nézhettem ki, mint akinek a padon ülve szakadt nyakába az egész világ. |
 Gondolataim már nem is ebben a világban voltak, annyira elkalandoztak, s mikor menésre késztetett Lolita kicsit megrezzentem. Felkaptam a szatyrot és követtem ugyanabban a nyugodt tempóban, ahogy eddig is jöttünk.
Mikor megérkeztünk egy kívülről is otthonos, kétszintes lakás fogadott. Nagynak tűnt egy ember számára, de kitudja milyen okból él itt. Invitálását nem tudtam elutasítani, hiszen nem csak a lakásra voltam kíváncsi, hanem jól éreztem magam a társaságában is.
- Elfogadom, de csak a süti miatt mondtam igent – ugrattam, majd ahogy előre ment lassacskán követtem és feltérképeztem a helyet. „Szakmai ártalom”, egyszerűen egy hepp, imádok mindent alaposan megnézni.
//folyt. köv. Lolita London Wessex otthona// |
 És akkor a nyakához nyúlt és megigazította az ingjét, én pedig lefojtam a földre, végig a füvön, bele egy vízelvezetőbe. Persze ez csak a fejemben játszódott le, hiszen az öltöny mindig is érzékeny pont volt.
Pár percig csendben álltunk egymással szemben, de tetszett, hogy egyáltalán nem kínos a dolog. Viszont nem állhattunk így örökké, bármennyire is jól esett volna. A park szélénél jártumk, onnan pedig egy köpés a lakásom. Szóvall indítványoztam a menést.
- Már csak át kell kelnünk az úton és ott is vagyunk. - Így tényleg hamar odaértünk a kétszintes házhoz, aminek kis előkertjét kerítés védte. Nem égtek a fények a felső szinten, Dorn bizonyára elment dolgozni. - Hát itt is volnánk - jegyeztem mrg tétován, megállva a kapu előtt. - Esetleg bejön egy teára? - kérdeztem hirtelen, hiszen ezt a mondatot csak a gondolataimban szerettem volna megtartani, ahhoz képest kijött. - Süti is van - tettem hozzá és elmosolyodtam. |
Meglepett feltételezése, bár nem volt messze az igazságtól. Nem mondhatnám, hogy minden nő fejét elcsavarom, meg nem is akarom, de kapok pillantásokat, ez tény. Biztosra veszem, hogy Lolita után is néznek, csak ő nem veszi észre.
Mikor megemlítette, hogy a munkahelyünkön is szóban forgó személy vagyok meghökkentem. Főleg azzal a kifejezéssel döbbentett meg, amit használ. „Oda vannak Önért”. Megigazítottam nyakamnál az inget, kicsit zavarba jöttem. – Nos, talán ez erős túlzás, hogy oda vannak értem – habogtam -, mindenesetre köszönöm – mosolyogtam zavartan.
Elhalkult ő is, s válaszommal én is. Idillinek találtam ezt a csendet, a természetet és őt is, hogy így együtt voltunk. Éreztem, hogy jobban feloldódott a társaságomban és ez kifejezetten boldoggá tett. |
| Lolita London:
- Hát, egy ilyen férfit bizonyára körülrajongják a nők - vontam meg ártatlanul a vállam és elmosolyodtam. Most már tényleg kíváncsivá tett, hogy vajon mennyire mozog otthonosan ilyen körökben.
- A központban elég sokan odavannak önért. Úgy hallottam - tettem hozzá, mert nem szerettem volna elárulni magam. A lelkem mélyén én is becsatlakoztam volna a róla szóló beszélgetésekbe, de távol akartam tartani magam az ilyen kollégáktól. Amúgy is volt elég gondom a másik munkahelyen.
Ahogy most olyan közel álltam hozzá, elkezdtem sejteni, hogy miért vannak oda érte a nővérek. Hiszen olyan jó volt közel állni hozzá. Védelmet és erőt sugárzott, úgy éreztem, hogy már semmi bajom nem eshet, amíg velem volt. Olyan volt, mint egy angyal. |
[48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Elhallgattam, mikor a nő beszélni kezdett, azonban nem mozdultam, kezeimet még mindig ugyanúgy tartottam: a ceruza és a füzet vészesen közel a nőhöz, ahogy az előbb is. Így hallgattam végig a monológját. Tehát ő a táncolásban lelte örömét. Jobban belegondolva vékony alakja, amire persze csak ízlésesen pillantottam, mikor először megláttam, tökéletesen illett a tánchoz. Aztán ez lehet belemagyarázás is. Szó nélkül belelapoztam a füzetembe, ahol mindenféle kusza vonalak keresztezték egymást, semmit nem ábrázolt a kép, egyesek talán még művészetnek sem gondolnák. Mrgmutattam a nőnek. - Ezt akkor rajzoltam, miközben Bach egyik zenéjét hallgattam. Zseniális figura, van egy érdekes történetem róla, de most nem ez a lényeg. - Ismét az üres oldalra lapoztam. - Kérem, képzelje el, hogy milyen volt, amikor táncolt, mit érzez, amikor táncol és engedje szabadon a kezét. Mondanám, hogy csukja be a szemét, de azt én sem szívesen tenném - mosolyodtam el és még mindig kitartóan felé nyújtottam az eszközöket. - Szeretném, ha megtenné. De ha nem megy, - tettem hozzá csibészesen, - akkor szívesen megforgatom itt a parkban egy kis keringővel.
Megrökönyödve néztem a férfire, amjd a felém nyújtott füzetre és ceruzára.
És akkor a nyakához nyúlt és megigazította az ingjét, én pedig lefojtam a földre, végig a füvön, bele egy vízelvezetőbe. Persze ez csak a fejemben játszódott le, hiszen az öltöny mindig is érzékeny pont volt.